Hitoktatói találkozó

 

2017. április 29-én került sor az utolsó hitoktatói találkozóra ebben az iskolaévben. Az előadó dr. Farkas Zsolt atya, szőgyéni plébános volt, előadásának címe „Az extrémizmus, és annak megoldási lehetőségei a keresztény nevelésben”. Néhány gondolat az előadásból:

Az ember olyan lény, aki Isten szeretetében tud magára találni, és megnyugodni. Ha valamely ok folytán élete során szeretethiányban szenved, akkor más szeretetpótlékot keres magának az Istenen kívül. Ilyen szeretetpótlék lehet a mai fiatal számára a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás. Ennek viszont lesz egy következménye: félresiklik az élete. 

Ahhoz, hogy megértsük a szélsőséges csoportok mentalitását, nagyon pontosan ismernünk kell a történelmi hátterüket, melyben létrejöttek. Ha csak az extrémizmus fogalmát nézzük, jelenthet szélsőségest, kívülesőt, kereten kívülit. Ezen keretek alatt az európai kultúra kereteit kell értenünk. Egy olyan értékrendszert, mely elhagyja a keresztény erkölcsöt, mentalitást. A szélsőséges csoportok ideológiái nem tekintik elfogadhatónak a mi erkölcsi értékeinket. Kompromisszum nélkül vallják nézeteiket, melyek nem ritkán erőszakba is torkollhatnak.

Napjainkban már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást ezekről a csoportokról, hiszen sajnos körbevesznek minket. Teljesen mindegy milyen alapokra épül az ideológiájuk, a végeredmény minden esetben a törvényes rend megbontása, az öntörvényű irányítás, az anarchia, majd a diktatúra. Sajnos Szlovákiában is számos csoportosulás létezik, melyek vagy politikai pártok, vagy egyesületek, mozgalmak, esetleg zenei irányzatok köré csoportosulnak. Szimbólumaik, öltözékük lehet számunkra árulkodók.                                            

Tudnunk kell róluk, mert fiataljaink behálózására törekszenek. És fiataljaink sajnos kapcsolódnak is hozzájuk. Miért? Mert a családjaink krízisben vannak. Kamaszaink a középiskolás korban elhagyják a családi otthont, kikerülnek a család látótávolságából, és talán a szeretet-melegből is. „Boldogságpótló szerekhez” nyúlnak, melynek egyik fajtája a befogadó közösség, éppenséggel egy szélsőséges csoport. Egy olyan csoport, ahol alapfeltétel egy küzdősport eredményes gyakorlása, a fegyelem megtartása, a parancs teljesítése, az ideológiák kérdés nélküli elfogadása, és bármi áron való megvédése...                                         

Mit tehetünk ellene? Keresztényként, Egyházunk tagjaként olyan közösséget kell alkotnunk, ahol a kamaszok is jól érezik magukat, ahol otthon vannak, befogadó közösség várja és szeretettel is veszi őket körül. Ha ezzel találkozik az egyén az Egyházban, nem lesz oka más közösségek felé irányulni, - mint például az extrém szélsőséges csoportok - hiszen a befogadó közegben jól fogja magát érezni, elfogadottá és befogadottá válik. Mutassunk fel ezért számukra vonzó alternatívákat: plébániai közösségeket, a Cserkész mozgalmat, programokat. Tudják ezekben felfedezni az igazi nemzeti és kulturális értékeket, kapcsolódási pontokat, szeretetközösséget.

 

Mons. Burián László

1922-2014

 

„Istenem,

úgy tűnik, hogy visszaadjuk Neked azokat, akiket Te adtál nekünk.

De ahogyan Te sem vesztetted el őket, amikor nekünk adtad,

úgy mi sem veszítjük el őket hazatértükkor.

Te nem úgy adsz, mint a világ.

Amit Te adsz, azt nem veszed el,

mert ami a Tiéd, az a mienk is, ha a Tieid vagyunk.”

  

 

 

        Laci bácsi hazament…

    Vagy talán sokkal inkább előttünk ment. Papként, emberként, magyarként.  Csaknem 92 évre, nekünk ajándékozta őt az Isten. Élete, története történelem, és ő ennek a történetnek nem szenvedője, hanem alkotója, lelkiismeretes, szeretetteljes hordozója volt.

    Számos díj, kitüntetetés és elismerés méltatta életútját. Az utolsót a Szent István-emlékérmet már nem tudta személyesen átvenni...

    Vagy talán mégis. A legfontosabbat igen. Az életműdíjat Mesterétől, 2014. április 22-én vette át:

 „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12, 26)

    Néhány évvel ezelőtt egy interjúban nyilatkozta: „ … a szeretet végső győzelmében továbbra is rendületlenül hiszek. Hiszek abban, hogy minden ember tehet azért, hogy egy kis fényt vigyen az életbe.”

    Laci bácsi, ez voltál nekünk: SZERETET ÉS FÉNY. Hitoktatás több mint kilencven év szolgáló szeretetében.

Istenem, Köszönjük őt neked!

    Burián László temetése 2014. április 25-én lesz Párkányban, 16.30-kor, az engesztelő szentmiseáldozat pedig 18.00 órától a plébániatemplomban.

             R. I. P.

 

 

Megjegyzések az új hittankönyvekkel kapcsolatban

 

Február utolsó hetében több médium is foglalkozott az új hittankönyvekkel, és ezekben a hírekben több pontatlanság is megjelent. Konkrétan: „Szlovákiában mindmáig nem volt egységes hittankönyv. Minden egyházmegye a saját tankönyvei és munkafüzetei alapján tanított.” Ebben az esetben valószínűleg félreértésről vagy pontatlan fogalmazásról van szó. Ez a helyzet a bársonyos forradalomtól a kilencvenes évek közepéig állt fenn. A Szlovák Püspökkari Konferencia egyes bizottságainak kialakulása után minden szakterületen elkezdődött az érdemi munka. A Kateketikai Bizottság akkori elnöke, Rudolf Baláž, besztercebányai megyéspüspök kezdeményezésére az említett bizottság tagjai nekifogtak az egységes hittankönyvek elkészítéséhez. A Püspökkari Konferencia pedig 1996. június 3-i nyitrai ülésén elfogadta az egész Szlovákiára érvényes kerettantervet. Hivatalosan tehát ettől az időponttól – immár tizenkilenc éve – egységesen folyik a hitoktatás az egész országban. A tankönyvekhez módszertani könyvek és munkafüzetek is készültek, ezek pedig folyamatosan magyarul is megjelentek. A fordítást és a kiadást a Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ biztosította.

A változás az iskolaügyi reform gyors bevezetése után következett be. Abban az időben a Katolikus Kateketikai és Pedagógiai Központ irányításával egy új szerkezetű tanmenet kísérleti jellegű tanítása volt folyamatban. Mivel az iskolaügyben bekövetkezett változásra azonnal reagálni kellett, a Püspökkari Konferencia döntése alapján új kerettanterv lépett érvénybe. Ehhez az említett Központ munkatársai módszertani könyvet és munkafüzetet is készítettek. (Tekintettel arra, hogy a reform folyamatosan került bevezetésre – tanévenként 2-2 osztályban –, ilyen tempóban készültek a módszertani könyvek is.) Ezeket terjedelmük és áruk miatt képtelenség volt magyarra lefordítani, így csupán a munkafüzetek fordítására és kiadására került sor. Megjegyzendő, hogy ez az új kerettanterv is egységes volt az egész országban.

Amire a megjelent hírek rá akartak mutatni, az valószínűleg az, hogy nem szokványos, hogy először jelenjen meg a módszertani könyv és a munkafüzet, és csak azután a tankönyv. Ezért látta a Püspökkari Konferencia elérkezettnek az időt, hogy a hittankönyvek is megírásra kerüljenek. Ez meg is történt, az említett hírekben közölt információk helyesek: a tankönyvek nyomdakész állapotban vannak. Mivel a végleges változatok (amihez hozzátartozik az egyházi jóváhagyás és a nyomdai előkészítés) csak az elmúlt év végén születtek meg, lehetetlen volt elérni, hogy a magyar fordítás is elkészüljön az új iskolaév kezdetére. A helyzet tehát az, hogy a szlovák iskolákban már az új tanévtől, a magyar tannyelvűekben pedig a 2016/2017-es tanévtől kezdve lesznek használhatók az új hittankönyvek. A fordítással és kiadással összefüggő tevékenységeket a Szlovák Püspökkari Konferencia Kateketikai és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketikai Albizottsága koordinálja. Jelenleg öt évfolyam számára készül a fordítás, így minden remény megvan arra, hogy a szükséges határidőre elkészül az összes magyar hittankönyv.

                                                                                                           Bogár Imre

 

Pozsonyi hitoktatói találkozó - 2015. február 28.

Gondolatok Bíró László püspök atya előadásaiból

A családról...

    Korunk már-már elhiteti velünk, hogy nincsenek értékek, nincs értelme hűségről, szeretetről, házasságról, családról beszélni. Ferenc pápa talán éppen ezért szólt a hagyományos értékek mellett még a családokról szóló szinódus előtt.

    A szentatya először is korunk társadalmát az ideiglenesség társadalmának nevezte, hiszen úgy tűnik, az emberek csak a pillanatnak élnek, és nem kívánnak elköteleződni. Téves felfogások születnek az örömről, mert azt összetévesztik az élvezetekkel, a birtoklással, az extremitásokkal. Pedig ezek az ideiglenes öröm-források csak a felszínen tudnak maradni, nem válnak belső boldogságunk részévé. Az igazi öröm a találkozásból születik. Abból a felismerésből, hogy „elfogadnak, megértenek, szeretve vagyok“. Ez a találkozás mindig személyes jellegű, személytől indul ki, és egy másik személyt szólít meg. Így alakulhat ki az állandóság kultúrája, melyben a személyes kapcsolatok, találkozások alakulnak ki az Isten felé, mások felé. Ebben a találkozásban van személyes odafigyelés és adakozó szeretet.    

    A másik probléma, hogy a leselejtezés társadalmát éljük, melyben könnyen felejthető az emlékezés és jövőkép, az idősek és a fiatalok egyaránt. Vissza kell fordulni a hagyományainkhoz, gyökereinkhez, beléjük kell kapaszkodnunk, hogy általuk a jövőt tudjuk építeni. Ennek a kincsnek az őrzői az idős emberek, akik hordozzák és átadják számunkra a hitet, megtanítanak minket imádkozni, beemelnek minket nemes örökségünkbe.

    A családokról szóló szinódus a szentatya gondolatait fűzte tovább és mélyítette el a nemzedékek összetartozásának a gondolatát. A vitákat lezáró beszédben megfogalmazódott, hogy a családokat érintő körülmények nagyon összetettek, és megváltoztak korunkban. Ezért megértéssel kell fordulni minden probléma felé. Fel kell ismerni minden emberben az Isteni Ige elhintett magjait, hiszen az evangéliumi mag mindenkiben megvan. Az ítélkezés helyett meg kell becsülni bennük ezeket az értékeket. Tisztelettel kell rájuk tekinteni annak ellenére, ha már, vagy még nem tudják tükrözni Krisztus teljes szeretetét.

    A szentatya szavai  biztatóak, mert azt kéri tőlünk, hogy merjünk szembenézni a emberi valóságunkkal. Az Egyház bűnösökből áll, akiknek szükségük van a Megváltásra. Ez az Egyház Krisztus jegyese, és szélesre tárja kapuját a bűnbánatra. Nem szégyenkezik, és nem is mond le rólunk, hanem bátorít a Jegyesünkkel való mennyei találkozásra. 

    Mit tehetünk családjainkért, házasságainkért? Ferenc pápa erre is adott választ a szinódus után a hozzá fordulóknak. Kér minket, hogy ne torzítsuk el a házasság fogalmát, beszédünk legyen megfontolt, tiszta, tükrözze az Egyház tanítását; ne engedjük, hogy tudatunkban leértékelődjön a család, a házasság szentsége.

    Legyünk mi is „időpazarlók“, ahogy Jézus is az volt. Jézus bőven adott időt mindenki számára, aki őt a nyomorúságával, bűnével, hiányosságával felkereste. Tette ezt azért, mert fontos volt számára a család, a szeretetben megélt emberi közösség. Legyen nekünk is gondunk embertársaink lelki sérülésének a gondozására.

    A tanúságtétel, vagyis a hitelesen megélt házas- és családi élet a legjobb példája házasságok boldog megélésének. A tartós boldogságunk feltétele viszont, ha egyek maradunk az Atyával, ahogy Jézus tette. Kiüresítette önmagát, vagyis szétosztotta önmagát adakozó szeretetével.  

    Példaképünk a Szűz Anya legyen, akinek a hitét szemlélve formálódhat a mi hitünk is, és segíthet minket a „világra hozni Jézust”.

                                                                                                                      Baka Szilvia

    Képgaléria

2018. június

HÍVOM A CSALÁDOKAT,

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Folytatom a Világiak, Család és Élet Dikasztériuma által írt és Ferenc pápa Amoris Laetitia c. apostoli buzdítására alapozott katekézis-sorozat alapján a Szent Család történetének elemzését.

Isten nagy vágya. „Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein.”(Lk 2,47) Jézus a templomban tanítókkal találkozik, kérdezi őket és kérdéseikre válaszol. Intelligenciája lenyűgöz és meglep mindenkit. Feltűnő, hogy nem tanít, hanem párbeszédet folytat, mindenkit meghallgat és mindenkinek válaszol. Idegen emberekhez szól, és szavai megérintenek mindenkit. Nem csak az a képessége mutatkozik meg, hogy mindenkivel személyes kapcsolatba tud lépni, hanem az a vágya is, hogy mindenkihez szóljon, mert „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.” (1Tim 2,4)

A megváltás isteni kegyelmét a Fiú nyilatkoztatja ki. Az isteni kegyelem áradását nem állítja meg sem a bűn vagy a gyengeség, sem az emberi nyomorúság, sőt, ha „a kegyelem kiárad, hiába marad meg a bűnre való hajlandóság, felülmúlja azt a szeretet, amely lehetővé teszi, hogy előretekintsünk és megváltoztassuk életünket.” (Misericordia et Misera 1). Az Egyháznak az a küldetése, hogy minden embernek hirdesse Isten irgalmasságát, az evangélium dobogó szívét. Helytelen és félrevezető azt gondolni, hogy Isten irgalmasságát jutalmul adja annak, aki felhagyott a vétkes életmóddal. Isten irgalmát nem lehet megszerezni, vagy megvásárolni, az mindig mindenkinek ingyenes ajándék. Az Atya távozása napjától kezdve hazavárja a tékozló fiút, hogy megérkezésekor a legszebb ruhába öltöztetve új életre keltse. A megtérést Isten kegyelme teszi lehetővé, nem a megtérésnek köszönhető a kegyelem. Csodálatos, ahogy Isten az emberi szívbe beülteti a megtérés és az új élet iránti vágyat. Senki, legyen bármilyen nyomorult helyzetben vagy állapotban, nincs kizárva Isten irgalmából. Az irgalmas Atya tártkarral várja azokat, akik bármilyen okból nem az evangéliumi eszmény szellemében élnek.

Idézzetek fel családi, rokoni, baráti vagy ismerősi körből olyan „tékozló fiúkat”, akik hazatértek! Kik és hogyan segítették hazatalálni őket?

„Fontos éreztetni azokkal az elváltakkal, akik új kapcsolatban élnek, hogy részei az Egyháznak, nincsenek kiközösítve, nem is szabad ilyenekként kezelni őket, mert tagjai maradnak az egyházi közösségnek.” (AL 243) Ez azonban nem jelenti azt, hogy megkérdőjelezzük az Egyháznak a szentségi házasság felbonthatatlanságára vonatkozó tanítását. „Az Egyház a házassági kötelék minden megszakadását Isten akaratával ellenkezőnek tartja,” (AL 291) mert „Isten a házasság felbonthatatlanságát úgy adja, és úgy akarja, mint annak a teljesen hűséges szeretetnek gyümölcsét, jelét és követelményét, amellyel Isten szereti az embert, s amellyel az Úr Krisztus szereti Egyházát.” (FC 20) Az egész egyházi közösséghez szól Ferenc pápa felhívása: „Legyen a házasság előtti és a házasság alatti pasztoráció központi kérdése a házassági kötelék. Tartalmazzon olyan elemeket, amelyek hozzásegítenek a szeretet érlelődéséhez és a nehéz pillanatok leküzdéséhez. Ezek az elemek ne csak elméleti igazságokról szóljanak, ne is korlátozódjanak csak azokra az értékes lelki erőforrásokra, amelyeket az Egyház fölkínál, hanem adjanak gyakorlati megoldásokat, kipróbált jó tanácsokat, tapasztalatból merített stratégiákat, pszichológiai iránymutatásokat is. Mindez együttesen a szeretet pedagógiájához tartozik, hogy belsőleg mozgásba hozhassa a fiatalokat, nem hagyva figyelmen kívül aktuális érzékenységüket. Ugyanakkor a már jegyben járók felkészítésénél meg kell jelölni számukra azokat az intézményeket és személyeket, tanácsadókat vagy megfelelő családokat, akikhez segítségért fordulhatnak, ha nehézségeik támadnának. Emellett azonban soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy fölkínáljuk nekik a szentségi kiengesztelődést, mely Isten irgalmas megbocsátásával és gyógyító erejével lehetővé teszi a korábbi élet és az adott kapcsolat tévedéseinek és bűneinek letételét.” (AL 211)

Osszátok meg tapasztalataitokat a családközösségek, egyházi mozgalmak házaspárok számára szervezett preventív segítségnyújtásáról!

Fontos tehát mindent megtennünk azért, hogy élhessünk a házasság szentsége felbonthatatlanságának csodálatos ajándékával és tegyük tökéletessé, főként pedig tegyük mindenki számára érthetővé, hogy Krisztus a házasság szentségében „új szívet” ad a házaspárnak, amellyel nem csak „szívük keménységét” (l. Mt 19,8) tudják legyőzni, hanem elsősorban képessé lesznek Krisztusnak, az új és örök szövetségben megtestesült, mindent felülmúló szeretetét egymással kölcsönösen megosztani. Ahogy az Úr Jézus a „hűséges tanú” (l. Jel 1,5), az Isten ígéreteire mondott „igen” (l. 2Kor, 1,20), a legtökéletesebb példaképe annak a feltétel nélküli hűségnek, amellyel Isten a népét szereti, úgy a keresztény házaspárok is arra hivatottak, hogy részesedjenek Krisztus és menyasszonya, az Egyház örök szeretetének visszavonhatatlan felbonthatatlanságában. (l. FC 20)

Ismerve azt a hatalmas kincsestárat, amely az evangéliumi igazságokat és az ezekből következő konkrét és realisztikus pasztorális irányelveket tartalmazza, felmerül a kérdés: mennyi időt, alkalmat és erőt szánnak keresztény közösségeink a házastársi és a házasság előtti pasztorális gondozásra? Nagyon könnyű lenne a házassági problémákért egyedül magukat a házasokat hibáztatni. De vajon az egyházi közösségek adtak-e megfelelő lehetőséget arra, hogy a fiatalok érett, felelős döntéssel kössenek szentségi házasságot? „A házasság első évei eleven és kényes időszakot képeznek, melynek során a házaspárokban egyre inkább tudatosulnak a kihívások és a házasság jelentősége. A lelkipásztori kísérés ezért nem szorítkozhat az esküvő körüli kérdésekre. A pasztorációban nagyon fontos szerepet játszanak azok a tapasztalt házaspárok, akik segíthetnek a fiatalabbaknak az egyházi mozgalmakba bekapcsolódni, közösséget alkotni, összejöveteleket, tapasztalatcserét szervezni.” (AL 223)

Ugyanilyen fontos a konfliktushelyzetbe került családokkal való törődés is. Krisztus tekintetétől megvilágosítva az Egyház szeretettel fordul azok felé, akik nem teljesen részesednek életében, tudva és elismerve, hogy Isten kegyelme az ő életükben is működik, bátorítja őket a jó megtételére, az egymással való szeretetteljes törődésre, és arra, hogy szolgálatára legyenek a közösségnek, amelyben élnek és dolgoznak. (AL 291) Az isteni kegyelmet soha senki nem szoríthatja korlátok közé, mert mindenben és mindenütt jelen van, állandóan, emberileg elképzelhetetlen módon működik. „Őszintén hiszem – mondja Ferenc pápa –, hogy Jézus olyan Egyházat akar, amely figyel a Szentléleknek az emberi törékenység közepette osztogatott ajándékaira, egy olyan Anyát akar, aki ugyanakkor, amikor világosan kimondja objektív tanítását, mindig teszi a jót, még akkor is, ha közben az út sarától beszennyeződik a cipője ".(AL 308)

Hogyan lehet meglágyítani a „keményszívű” házasságra jelentkezők, vagy házasok szívét?

A keresztény hit központi és döntő kérdéséhez érkeztünk. Az egyik szélsőség azt vallja, hogy mivel Isten előtt mindenkinek a saját lelkiismerete számít, párkapcsolatának formáját maga választhatja meg. Ez a nézet kultúránkban nagyon gyakori és igen elterjedt. A másik – ma retrográdnak tekintett – nézet szerint meg kell különböztetni a „szabályos” keresztényeket azoktól, akik nem „szabályos” körülmények között élnek. Nyilvánvalóan e két szélsőség egyike sem egyeztethető össze sem az evangélium, sem az Egyház tanításával. Aki ugyanis nem tud véglegesen elköteleződni a szeretetben, hogyan tudna beteljesedni az örök élet, azaz Isten végtelen szeretetében való részesedés vágyában?

Krisztus felséges üzenete, amelyet a világba hozott, és amelyet nem tudunk elégszer ismételni az, hogy Isten minden egyes embert feltétel nélkül és öröktől fogva szeret, és van egy mindnyájunkra vonatkozó nagy vágya. Ebből a szeretetből és vágyból senki sincs kizárva. Isten arra vágyik, hogy minden ember részesedjék örök szeretetében, eljusson az örök életbe, hogy része legyen Krisztusnak az egész emberiséggel együtt ünnepelt lakodalmában. Akik teljességgel megélik a házasság szentségét, már itt a földön ízlelőt kaphatnak az örök lakomából. Azok sincsenek azonban kizárva ebből a lakomából, akik ugyan szentségi házasságot kötöttek, de az különböző okokból sérültnek és gyógyíthatatlannak bizonyul. Az ő szívükben tehát még forróbb vágynak kell égnie azért, hogy eljussanak a lakomára.

Miért van az, hogy a házasságról, a családról szóló magyarázatokban és az Egyház pasztorális gyakorlatában gyakran olyan különböző vélemények és álláspontok jelennek meg, amelyek a keresztényekben kétségeket és zavarokat idéznek elő? Ennek oka az, hogy Isten vágyára, arra, hogy mindnyájunkat meghív az örök életre, gyakran földi és nem égi perspektívából nézünk. Ha egy hímzést a fonákjáról nézünk, csak kusza, értelmetlenül és zavarosan összefonódó fonalakat látunk. Ha azonban megfordítjuk ezt a hímzést, kiderül, hogy a látszólag rendetlenül összekuszált fonalakból egy szép kép rajzolódik ki. Ugyanígy Isten vágyának szépségét és nagyságát csak akkor érezhetjük meg, ha az örökkévalóság felől közelítjük meg.

Mi számotokra az örök élet? Hogyan függ össze a házastársi elköteleződés az örök élet vágyával? Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy mindnyájan meghívást kaptunk az örök szeretetben való részesedésre?

Irányítsuk tekintetünket a még el nem ért tökéletesség felé, hogy megfelelő perspektívában szemlélhessük családként bejárt utunk történetét. Személyes kapcsolatainktól nem követelhetünk olyan tökéletességet, szándékbeli tisztaságot és állandóságot, amellyel majd csak az eljövendő Királyságban találkozhatunk, de tartózkodnunk kell attól, hogy keményen elítéljük azokat, akik esendő állapotban vannak. Arra vagyunk hivatva, hogy törekedjünk magunkat és korlátainkat legyőzni, minden családnak szüntelenül ebben a törekvésben kell élnie. Kerekedjünk fel mindnyájan, haladjanak a családok az élen! Amire ígéretet kaptunk, az minden képzeletet felülmúl. Sohase veszítsük el reményünket korlátaink miatt, és ne mondjunk le a szeretet és a közösség Isten által számunkra fenntartott teljességének kereséséről. (vö. AL 325) Sőt, mivel a házasság szentsége – hasonlóan az egyházi rendekhez – az Egyház építésének és missziós küldetésének támogatására rendeltetett, azoknak, akik a házasság szentségének kegyelmében élnek, még nagyobb a felelősségük a házastársi és családi krízishelyzetekért. Ezek a helyzetek figyelmes megkülönböztetést és tiszteletteljes kísérést igényelnek, elkerülve minden olyan megnyilvánulást és magatartást, amely diszkriminációt éreztetne az érintettekkel szemben, ellenkezőleg, bátorítani kell őket a közösség életében való részvételre. A keresztény közösség számára az, hogy gondját viseli ezeknek az embereknek, nem a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó hitének és tanúságtételének a gyengítése: sőt, az Egyház éppen ebben a gondoskodásban mutatja meg szeretetét. (vö. AL 243) Ilyen értelemben a házasság felbonthatatlanságát nem csupán a házaspár kapja ajándékba, hanem az egész közösség, és különösen azok, akik a házasságukban a krízis sebeit viselik. Más szavakkal a házas-kegyelem, istenáldotta közösségük ereje, ez az elfojthatatlan erő nem zárható a házaspárt, vagy a családot körülvevő falak közé. Ellenkezőleg, természeténél fogva kiterjed mindenhova, és elér mindenkit, különösen azokat, akik házas és családi drámák áldozatai, hogy élvezzék a közösség balzsamát, Isten gyengédségét és együttérzését. Így válik a felbonthatatlanság ajándékká az egész Egyház részére, mert mindenkinek Isten örökké hűséges szeretetét jelenti Jézus Krisztusban.

Isten nagy vágya, hogy mindnyájan részesedjünk Krisztus örök lakomájából. Legyen meg az Ő akarata!

 

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke