Hitoktatói találkozó

 

2017. április 29-én került sor az utolsó hitoktatói találkozóra ebben az iskolaévben. Az előadó dr. Farkas Zsolt atya, szőgyéni plébános volt, előadásának címe „Az extrémizmus, és annak megoldási lehetőségei a keresztény nevelésben”. Néhány gondolat az előadásból:

Az ember olyan lény, aki Isten szeretetében tud magára találni, és megnyugodni. Ha valamely ok folytán élete során szeretethiányban szenved, akkor más szeretetpótlékot keres magának az Istenen kívül. Ilyen szeretetpótlék lehet a mai fiatal számára a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás. Ennek viszont lesz egy következménye: félresiklik az élete. 

Ahhoz, hogy megértsük a szélsőséges csoportok mentalitását, nagyon pontosan ismernünk kell a történelmi hátterüket, melyben létrejöttek. Ha csak az extrémizmus fogalmát nézzük, jelenthet szélsőségest, kívülesőt, kereten kívülit. Ezen keretek alatt az európai kultúra kereteit kell értenünk. Egy olyan értékrendszert, mely elhagyja a keresztény erkölcsöt, mentalitást. A szélsőséges csoportok ideológiái nem tekintik elfogadhatónak a mi erkölcsi értékeinket. Kompromisszum nélkül vallják nézeteiket, melyek nem ritkán erőszakba is torkollhatnak.

Napjainkban már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást ezekről a csoportokról, hiszen sajnos körbevesznek minket. Teljesen mindegy milyen alapokra épül az ideológiájuk, a végeredmény minden esetben a törvényes rend megbontása, az öntörvényű irányítás, az anarchia, majd a diktatúra. Sajnos Szlovákiában is számos csoportosulás létezik, melyek vagy politikai pártok, vagy egyesületek, mozgalmak, esetleg zenei irányzatok köré csoportosulnak. Szimbólumaik, öltözékük lehet számunkra árulkodók.                                            

Tudnunk kell róluk, mert fiataljaink behálózására törekszenek. És fiataljaink sajnos kapcsolódnak is hozzájuk. Miért? Mert a családjaink krízisben vannak. Kamaszaink a középiskolás korban elhagyják a családi otthont, kikerülnek a család látótávolságából, és talán a szeretet-melegből is. „Boldogságpótló szerekhez” nyúlnak, melynek egyik fajtája a befogadó közösség, éppenséggel egy szélsőséges csoport. Egy olyan csoport, ahol alapfeltétel egy küzdősport eredményes gyakorlása, a fegyelem megtartása, a parancs teljesítése, az ideológiák kérdés nélküli elfogadása, és bármi áron való megvédése...                                         

Mit tehetünk ellene? Keresztényként, Egyházunk tagjaként olyan közösséget kell alkotnunk, ahol a kamaszok is jól érezik magukat, ahol otthon vannak, befogadó közösség várja és szeretettel is veszi őket körül. Ha ezzel találkozik az egyén az Egyházban, nem lesz oka más közösségek felé irányulni, - mint például az extrém szélsőséges csoportok - hiszen a befogadó közegben jól fogja magát érezni, elfogadottá és befogadottá válik. Mutassunk fel ezért számukra vonzó alternatívákat: plébániai közösségeket, a Cserkész mozgalmat, programokat. Tudják ezekben felfedezni az igazi nemzeti és kulturális értékeket, kapcsolódási pontokat, szeretetközösséget.

 

Mons. Burián László

1922-2014

 

„Istenem,

úgy tűnik, hogy visszaadjuk Neked azokat, akiket Te adtál nekünk.

De ahogyan Te sem vesztetted el őket, amikor nekünk adtad,

úgy mi sem veszítjük el őket hazatértükkor.

Te nem úgy adsz, mint a világ.

Amit Te adsz, azt nem veszed el,

mert ami a Tiéd, az a mienk is, ha a Tieid vagyunk.”

  

 

 

        Laci bácsi hazament…

    Vagy talán sokkal inkább előttünk ment. Papként, emberként, magyarként.  Csaknem 92 évre, nekünk ajándékozta őt az Isten. Élete, története történelem, és ő ennek a történetnek nem szenvedője, hanem alkotója, lelkiismeretes, szeretetteljes hordozója volt.

    Számos díj, kitüntetetés és elismerés méltatta életútját. Az utolsót a Szent István-emlékérmet már nem tudta személyesen átvenni...

    Vagy talán mégis. A legfontosabbat igen. Az életműdíjat Mesterétől, 2014. április 22-én vette át:

 „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12, 26)

    Néhány évvel ezelőtt egy interjúban nyilatkozta: „ … a szeretet végső győzelmében továbbra is rendületlenül hiszek. Hiszek abban, hogy minden ember tehet azért, hogy egy kis fényt vigyen az életbe.”

    Laci bácsi, ez voltál nekünk: SZERETET ÉS FÉNY. Hitoktatás több mint kilencven év szolgáló szeretetében.

Istenem, Köszönjük őt neked!

    Burián László temetése 2014. április 25-én lesz Párkányban, 16.30-kor, az engesztelő szentmiseáldozat pedig 18.00 órától a plébániatemplomban.

             R. I. P.

 

 

Megjegyzések az új hittankönyvekkel kapcsolatban

 

Február utolsó hetében több médium is foglalkozott az új hittankönyvekkel, és ezekben a hírekben több pontatlanság is megjelent. Konkrétan: „Szlovákiában mindmáig nem volt egységes hittankönyv. Minden egyházmegye a saját tankönyvei és munkafüzetei alapján tanított.” Ebben az esetben valószínűleg félreértésről vagy pontatlan fogalmazásról van szó. Ez a helyzet a bársonyos forradalomtól a kilencvenes évek közepéig állt fenn. A Szlovák Püspökkari Konferencia egyes bizottságainak kialakulása után minden szakterületen elkezdődött az érdemi munka. A Kateketikai Bizottság akkori elnöke, Rudolf Baláž, besztercebányai megyéspüspök kezdeményezésére az említett bizottság tagjai nekifogtak az egységes hittankönyvek elkészítéséhez. A Püspökkari Konferencia pedig 1996. június 3-i nyitrai ülésén elfogadta az egész Szlovákiára érvényes kerettantervet. Hivatalosan tehát ettől az időponttól – immár tizenkilenc éve – egységesen folyik a hitoktatás az egész országban. A tankönyvekhez módszertani könyvek és munkafüzetek is készültek, ezek pedig folyamatosan magyarul is megjelentek. A fordítást és a kiadást a Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ biztosította.

A változás az iskolaügyi reform gyors bevezetése után következett be. Abban az időben a Katolikus Kateketikai és Pedagógiai Központ irányításával egy új szerkezetű tanmenet kísérleti jellegű tanítása volt folyamatban. Mivel az iskolaügyben bekövetkezett változásra azonnal reagálni kellett, a Püspökkari Konferencia döntése alapján új kerettanterv lépett érvénybe. Ehhez az említett Központ munkatársai módszertani könyvet és munkafüzetet is készítettek. (Tekintettel arra, hogy a reform folyamatosan került bevezetésre – tanévenként 2-2 osztályban –, ilyen tempóban készültek a módszertani könyvek is.) Ezeket terjedelmük és áruk miatt képtelenség volt magyarra lefordítani, így csupán a munkafüzetek fordítására és kiadására került sor. Megjegyzendő, hogy ez az új kerettanterv is egységes volt az egész országban.

Amire a megjelent hírek rá akartak mutatni, az valószínűleg az, hogy nem szokványos, hogy először jelenjen meg a módszertani könyv és a munkafüzet, és csak azután a tankönyv. Ezért látta a Püspökkari Konferencia elérkezettnek az időt, hogy a hittankönyvek is megírásra kerüljenek. Ez meg is történt, az említett hírekben közölt információk helyesek: a tankönyvek nyomdakész állapotban vannak. Mivel a végleges változatok (amihez hozzátartozik az egyházi jóváhagyás és a nyomdai előkészítés) csak az elmúlt év végén születtek meg, lehetetlen volt elérni, hogy a magyar fordítás is elkészüljön az új iskolaév kezdetére. A helyzet tehát az, hogy a szlovák iskolákban már az új tanévtől, a magyar tannyelvűekben pedig a 2016/2017-es tanévtől kezdve lesznek használhatók az új hittankönyvek. A fordítással és kiadással összefüggő tevékenységeket a Szlovák Püspökkari Konferencia Kateketikai és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketikai Albizottsága koordinálja. Jelenleg öt évfolyam számára készül a fordítás, így minden remény megvan arra, hogy a szükséges határidőre elkészül az összes magyar hittankönyv.

                                                                                                           Bogár Imre

 

Pozsonyi hitoktatói találkozó - 2015. február 28.

Gondolatok Bíró László püspök atya előadásaiból

A családról...

    Korunk már-már elhiteti velünk, hogy nincsenek értékek, nincs értelme hűségről, szeretetről, házasságról, családról beszélni. Ferenc pápa talán éppen ezért szólt a hagyományos értékek mellett még a családokról szóló szinódus előtt.

    A szentatya először is korunk társadalmát az ideiglenesség társadalmának nevezte, hiszen úgy tűnik, az emberek csak a pillanatnak élnek, és nem kívánnak elköteleződni. Téves felfogások születnek az örömről, mert azt összetévesztik az élvezetekkel, a birtoklással, az extremitásokkal. Pedig ezek az ideiglenes öröm-források csak a felszínen tudnak maradni, nem válnak belső boldogságunk részévé. Az igazi öröm a találkozásból születik. Abból a felismerésből, hogy „elfogadnak, megértenek, szeretve vagyok“. Ez a találkozás mindig személyes jellegű, személytől indul ki, és egy másik személyt szólít meg. Így alakulhat ki az állandóság kultúrája, melyben a személyes kapcsolatok, találkozások alakulnak ki az Isten felé, mások felé. Ebben a találkozásban van személyes odafigyelés és adakozó szeretet.    

    A másik probléma, hogy a leselejtezés társadalmát éljük, melyben könnyen felejthető az emlékezés és jövőkép, az idősek és a fiatalok egyaránt. Vissza kell fordulni a hagyományainkhoz, gyökereinkhez, beléjük kell kapaszkodnunk, hogy általuk a jövőt tudjuk építeni. Ennek a kincsnek az őrzői az idős emberek, akik hordozzák és átadják számunkra a hitet, megtanítanak minket imádkozni, beemelnek minket nemes örökségünkbe.

    A családokról szóló szinódus a szentatya gondolatait fűzte tovább és mélyítette el a nemzedékek összetartozásának a gondolatát. A vitákat lezáró beszédben megfogalmazódott, hogy a családokat érintő körülmények nagyon összetettek, és megváltoztak korunkban. Ezért megértéssel kell fordulni minden probléma felé. Fel kell ismerni minden emberben az Isteni Ige elhintett magjait, hiszen az evangéliumi mag mindenkiben megvan. Az ítélkezés helyett meg kell becsülni bennük ezeket az értékeket. Tisztelettel kell rájuk tekinteni annak ellenére, ha már, vagy még nem tudják tükrözni Krisztus teljes szeretetét.

    A szentatya szavai  biztatóak, mert azt kéri tőlünk, hogy merjünk szembenézni a emberi valóságunkkal. Az Egyház bűnösökből áll, akiknek szükségük van a Megváltásra. Ez az Egyház Krisztus jegyese, és szélesre tárja kapuját a bűnbánatra. Nem szégyenkezik, és nem is mond le rólunk, hanem bátorít a Jegyesünkkel való mennyei találkozásra. 

    Mit tehetünk családjainkért, házasságainkért? Ferenc pápa erre is adott választ a szinódus után a hozzá fordulóknak. Kér minket, hogy ne torzítsuk el a házasság fogalmát, beszédünk legyen megfontolt, tiszta, tükrözze az Egyház tanítását; ne engedjük, hogy tudatunkban leértékelődjön a család, a házasság szentsége.

    Legyünk mi is „időpazarlók“, ahogy Jézus is az volt. Jézus bőven adott időt mindenki számára, aki őt a nyomorúságával, bűnével, hiányosságával felkereste. Tette ezt azért, mert fontos volt számára a család, a szeretetben megélt emberi közösség. Legyen nekünk is gondunk embertársaink lelki sérülésének a gondozására.

    A tanúságtétel, vagyis a hitelesen megélt házas- és családi élet a legjobb példája házasságok boldog megélésének. A tartós boldogságunk feltétele viszont, ha egyek maradunk az Atyával, ahogy Jézus tette. Kiüresítette önmagát, vagyis szétosztotta önmagát adakozó szeretetével.  

    Példaképünk a Szűz Anya legyen, akinek a hitét szemlélve formálódhat a mi hitünk is, és segíthet minket a „világra hozni Jézust”.

                                                                                                                      Baka Szilvia

    Képgaléria

2018. november

HÍVOM A CSALÁDOKAT,

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

 

 

    Sok fiatal úgy gondolja, hogy ha szeretik egymást, akkor házasságkötésük után mindig automatikusan egyet fognak érteni. Ha egy ügyben egyiküknek, vagy másikuknak dönteni kell, akkor nincs szükség megbeszélésre, hiszen nyilván házastársuk is ugyanúgy döntene, mint ők. Ez többé-kevésbé beválik, amíg életük felett nem gyülekeznek felhők. Az életnek azonban nem csak napos oldala van, mindig jöhetnek nehéz, viharos időszakok, amikor a házaspárnak új, eddig ismeretlen nehézségekkel kell megküzdenie. Együtt kell elhárítaniuk a közös életüket beárnyékoló veszélyt, együtt, egyetértésben kell cselekedniük. Ilyenkor elengedhetetlen kettejük megbeszélése, még annak árán is, ha az megegyezéshez nehéz, feszültségekkel terhes út vezet. Nagy azonban annak a veszélye, hogy a feszültségek megingatják a szeretetet, holott azt hitték, a kölcsönös szeretetükkel mindent meg tudnak oldani.

Minden fiatal házaspár életében a mézeshetek után elkezdődnek a hétköznapok, a fiatalok nem csak a saját munkahelyükre térnek vissza, hanem olyan sport, kulturális, önkéntes, vagy egyéb elfoglaltságokhoz, amelyek társuknak idegenek. Ha eddig tudtak is ilyenekről, most már nem elég az eddigi megelőlegezett bizalom abban, hogy ezek a nem együtt töltött idők nem befolyásolhatják kapcsolatukat, most már naponta megtapasztalják, hogy házastársuk nincs velük, mert énekkari próbán van, vagy sportol, vagy éppen a helyi Karitászban tevékenykedik. Ilyenkor óhatatlanul bekövetkezik a kétkedés (jó ez, kell ez, miért nem lehetünk együtt?), majd az elhatárolódás, sőt akár a tiltakozás is. A fiatalok feladata ekkor az, hogy megállapítsák kettejük hajlamaiban, vágyaiban és igényeiben az azonosságokat, és a különbözőségeket, hogy megtalálják, miként lehetséges mindkettejük növekedése, hogyan találhatják meg a helyes mértéket a közelség és a távollét, az egyéni és a közös között. Gyakran adódik, hogy a fiataloknak vannak olyan elfoglaltságaik, amelyeket társukkal nem tudnak megosztani. Mit lehet ilyenkor tenni? Őszintén és nyíltan meg kell különböztetniük azokat az elfoglaltságokat, amelyekben feltétlenül közösen kell tevékenykedniük, azoktól, amelyekről mindketten úgy vélekednek, hogy ott egyikük vagy másikuk önállóan tevékenykedhet anélkül, hogy ez kapcsoltuk rovására menne. Ha ezt nem sikerül komolyan megbeszélni, vagy eleve hiányos kettejük között a bizalom, akkor egy idő után úgy fogják érezni, hogy nem együtt, csak egymás mellett élnek, hogy kapcsolatuk egyiküknek sem ad valami pótolhatatlant, valami újat.

Hogyan tudjátok gyerekeiteket segíteni abban, hogy már a párkeresés idején figyeljenek a „különbözőségekre és azonosságokra”? Milyen tapasztalatokról tudtok e téren nekik beszámolni?

Egy keleti bölcs, Kahil Gibran tanácsolja a fiataloknak: Álljatok egymás mellett, de hagyjátok a szelet és az eget közöttetek táncolni! Szeressétek egymást, de ne tegyétek a szeretetet béklyóvá! Adjátok egymásnak a szíveteket, de ne zárjátok fogdába a másik szívét! A templom oszlopai egyenként szilárdan állnak, de nem növekedhetnek. A tölgyfa és a fenyő is egymagában áll, de ha árnyékot vetnek egymásra, egyikük sem tud növekedni.

Ha a párkapcsolatban álló emberek a templom oszlopaira hasonlítanak, azaz szilárdak, megbízhatóak és egységesek, helyükön mozdulatlanul állnak egyszer s mindenkorra, akkor lehetnek szépek, imponálhat stabilitásuk, de nem tudnak növekedni. Két ember soha sem egyforma, különböznek egymástól, mint a tölgy és a fenyő. Mindketten élni akarnak, növekedni és gyümölcsöt hozni. Jó nekik egymáshoz közel lenni, de óvakodniuk kell attól, hogy közelségükkel akadályozzák a másik kibontakozását. Ezért nagyon fontos, hogy kapcsolatukat állandóan erősítsék, állandóan párbeszédben legyenek. A párbeszéd célja jó időben és rossz időben egyaránt a kapcsolat erősítése, azaz a szeretetben való növekedés. Ez hosszas és elkötelezett tanulási időszakot tételez fel, a szeretetet kifejező, és a hiteles párbeszédet lehetővé tevő magatartásformák kialakítását. (vö. AL 136) A másikról való gondoskodás és a hozzá való vonzódás gesztusaival jelét adhatjuk szeretetünknek. A szeretet átsegít a legrosszabb akadályokon is. Ha szerethetünk valakit, vagy érezzük, hogy ő szeret minket, jobban megértjük, mit akar kifejezni és megértetni velünk. Le kell győzni azt az gyengeséget, amely félelmet kelt bennünk a másikkal szemben, mintha a "vetélytársunk" lenne. Nagyon fontos, hogy a saját biztonságunkat megfontolt döntésekre, meggyőződésre és értékekre alapozzuk, és ne arra, hogy egy vitában győzedelmeskedjünk, vagy, hogy nekünk adjanak igazat. (vö. AL 140)

Hogyan tudjátok elérni, hogy egy problematikus családi ügyben hozandó döntés megbeszélése a szeretet növekedéséhez és kapcsolatotok megerősítéséhez vezessen, bármelyikőtök véleménye mellett döntötök?

Milyen szép és jó az, amikor a szerelmesek mélyen egymás szemébe nézve boldognak érzik magukat! A házas szerelem a teljes önátadásban, kettejük kizárólagos kapcsolatában éri el teljességét. Mindketten fenntartás nélkül ajándékozzák magukat egymásnak. Ahhoz, hogy a férfi és a nő kapcsolatukat megalapíthassa, elmélyíthesse és megszilárdíthassa, növekedniük kell, össze kell nőniük. A házasságnak egy védett visszavonulási helynek kell lennie mindkettejük számára, és annak is kell maradnia. Ehhez mindkettejüknek teljesen és maradéktalanul magukat 100%-ig a házasságba kell beadni. A házasság nem munkacsoport, amelybe mindenki saját magának csak egy részét adja be. A házasság akkor éri el a célját, ha mindkét fél növekedni akar benne, hogy ketten együtt elérjék a 200%-ot.

A keresztény házasság azonban nem állhat meg a páros egoizmusnál. Túl kell ezen nőnie. A magánéletre való korlátozódás félreismeri a házasság feladatát, és ez súlyos veszélyekkel jár. A bezárkózó életterek hamar kiüresednek. Éppen ellenkezőleg, az összetartás, a házasságban talentumaik szerint való közös növekedés – még ha a férfi és a nő különbözőképpen növekszik is – csakhamar arra fogja őket indítani, hogy a magukon kívüli világot értékes tettekkel szolgálják. Noha a házaspár önmagát építi – tekinthetjük ezt belégzésnek –, kapcsolata tevékeny szeretetével a külvilágot is építi – ezt kilégzésnek nevezhetjük. A házaspár együtt tekintve másokra kettejük erőtartalékából – ahol a 200% összegyűlt – másoknak az élethez és a szeretethez ad bátorságot. Ezzel saját házasságának olyan növekedési lökést ad, amire a csak saját maguk körül forgó párok hiába vágyakoznak.

Miben látjátok tíz, húsz, negyvenévi házasság után a növekedés lehetőségét?

Életünkben mindig az az értékes, ha az értékeknek szenteljük magunkat. Ez csak úgy sikerülhet, ha kapcsolatunkba bevonunk egy értékes, közös harmadikat, aki párkapcsolatunkat ébren tartja. Ez a harmadik párkapcsolatunk gyümölcse, a gyermek. Így egy olyan lelki út nyílik meg számunkra, amely a külső életcélokon felül kapcsolatunkat egymással elmélyíti.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke