Hitoktatói találkozó

 

2017. április 29-én került sor az utolsó hitoktatói találkozóra ebben az iskolaévben. Az előadó dr. Farkas Zsolt atya, szőgyéni plébános volt, előadásának címe „Az extrémizmus, és annak megoldási lehetőségei a keresztény nevelésben”. Néhány gondolat az előadásból:

Az ember olyan lény, aki Isten szeretetében tud magára találni, és megnyugodni. Ha valamely ok folytán élete során szeretethiányban szenved, akkor más szeretetpótlékot keres magának az Istenen kívül. Ilyen szeretetpótlék lehet a mai fiatal számára a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás. Ennek viszont lesz egy következménye: félresiklik az élete. 

Ahhoz, hogy megértsük a szélsőséges csoportok mentalitását, nagyon pontosan ismernünk kell a történelmi hátterüket, melyben létrejöttek. Ha csak az extrémizmus fogalmát nézzük, jelenthet szélsőségest, kívülesőt, kereten kívülit. Ezen keretek alatt az európai kultúra kereteit kell értenünk. Egy olyan értékrendszert, mely elhagyja a keresztény erkölcsöt, mentalitást. A szélsőséges csoportok ideológiái nem tekintik elfogadhatónak a mi erkölcsi értékeinket. Kompromisszum nélkül vallják nézeteiket, melyek nem ritkán erőszakba is torkollhatnak.

Napjainkban már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást ezekről a csoportokról, hiszen sajnos körbevesznek minket. Teljesen mindegy milyen alapokra épül az ideológiájuk, a végeredmény minden esetben a törvényes rend megbontása, az öntörvényű irányítás, az anarchia, majd a diktatúra. Sajnos Szlovákiában is számos csoportosulás létezik, melyek vagy politikai pártok, vagy egyesületek, mozgalmak, esetleg zenei irányzatok köré csoportosulnak. Szimbólumaik, öltözékük lehet számunkra árulkodók.                                            

Tudnunk kell róluk, mert fiataljaink behálózására törekszenek. És fiataljaink sajnos kapcsolódnak is hozzájuk. Miért? Mert a családjaink krízisben vannak. Kamaszaink a középiskolás korban elhagyják a családi otthont, kikerülnek a család látótávolságából, és talán a szeretet-melegből is. „Boldogságpótló szerekhez” nyúlnak, melynek egyik fajtája a befogadó közösség, éppenséggel egy szélsőséges csoport. Egy olyan csoport, ahol alapfeltétel egy küzdősport eredményes gyakorlása, a fegyelem megtartása, a parancs teljesítése, az ideológiák kérdés nélküli elfogadása, és bármi áron való megvédése...                                         

Mit tehetünk ellene? Keresztényként, Egyházunk tagjaként olyan közösséget kell alkotnunk, ahol a kamaszok is jól érezik magukat, ahol otthon vannak, befogadó közösség várja és szeretettel is veszi őket körül. Ha ezzel találkozik az egyén az Egyházban, nem lesz oka más közösségek felé irányulni, - mint például az extrém szélsőséges csoportok - hiszen a befogadó közegben jól fogja magát érezni, elfogadottá és befogadottá válik. Mutassunk fel ezért számukra vonzó alternatívákat: plébániai közösségeket, a Cserkész mozgalmat, programokat. Tudják ezekben felfedezni az igazi nemzeti és kulturális értékeket, kapcsolódási pontokat, szeretetközösséget.

 

Mons. Burián László

1922-2014

 

„Istenem,

úgy tűnik, hogy visszaadjuk Neked azokat, akiket Te adtál nekünk.

De ahogyan Te sem vesztetted el őket, amikor nekünk adtad,

úgy mi sem veszítjük el őket hazatértükkor.

Te nem úgy adsz, mint a világ.

Amit Te adsz, azt nem veszed el,

mert ami a Tiéd, az a mienk is, ha a Tieid vagyunk.”

  

 

 

        Laci bácsi hazament…

    Vagy talán sokkal inkább előttünk ment. Papként, emberként, magyarként.  Csaknem 92 évre, nekünk ajándékozta őt az Isten. Élete, története történelem, és ő ennek a történetnek nem szenvedője, hanem alkotója, lelkiismeretes, szeretetteljes hordozója volt.

    Számos díj, kitüntetetés és elismerés méltatta életútját. Az utolsót a Szent István-emlékérmet már nem tudta személyesen átvenni...

    Vagy talán mégis. A legfontosabbat igen. Az életműdíjat Mesterétől, 2014. április 22-én vette át:

 „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12, 26)

    Néhány évvel ezelőtt egy interjúban nyilatkozta: „ … a szeretet végső győzelmében továbbra is rendületlenül hiszek. Hiszek abban, hogy minden ember tehet azért, hogy egy kis fényt vigyen az életbe.”

    Laci bácsi, ez voltál nekünk: SZERETET ÉS FÉNY. Hitoktatás több mint kilencven év szolgáló szeretetében.

Istenem, Köszönjük őt neked!

    Burián László temetése 2014. április 25-én lesz Párkányban, 16.30-kor, az engesztelő szentmiseáldozat pedig 18.00 órától a plébániatemplomban.

             R. I. P.

 

 

Megjegyzések az új hittankönyvekkel kapcsolatban

 

Február utolsó hetében több médium is foglalkozott az új hittankönyvekkel, és ezekben a hírekben több pontatlanság is megjelent. Konkrétan: „Szlovákiában mindmáig nem volt egységes hittankönyv. Minden egyházmegye a saját tankönyvei és munkafüzetei alapján tanított.” Ebben az esetben valószínűleg félreértésről vagy pontatlan fogalmazásról van szó. Ez a helyzet a bársonyos forradalomtól a kilencvenes évek közepéig állt fenn. A Szlovák Püspökkari Konferencia egyes bizottságainak kialakulása után minden szakterületen elkezdődött az érdemi munka. A Kateketikai Bizottság akkori elnöke, Rudolf Baláž, besztercebányai megyéspüspök kezdeményezésére az említett bizottság tagjai nekifogtak az egységes hittankönyvek elkészítéséhez. A Püspökkari Konferencia pedig 1996. június 3-i nyitrai ülésén elfogadta az egész Szlovákiára érvényes kerettantervet. Hivatalosan tehát ettől az időponttól – immár tizenkilenc éve – egységesen folyik a hitoktatás az egész országban. A tankönyvekhez módszertani könyvek és munkafüzetek is készültek, ezek pedig folyamatosan magyarul is megjelentek. A fordítást és a kiadást a Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ biztosította.

A változás az iskolaügyi reform gyors bevezetése után következett be. Abban az időben a Katolikus Kateketikai és Pedagógiai Központ irányításával egy új szerkezetű tanmenet kísérleti jellegű tanítása volt folyamatban. Mivel az iskolaügyben bekövetkezett változásra azonnal reagálni kellett, a Püspökkari Konferencia döntése alapján új kerettanterv lépett érvénybe. Ehhez az említett Központ munkatársai módszertani könyvet és munkafüzetet is készítettek. (Tekintettel arra, hogy a reform folyamatosan került bevezetésre – tanévenként 2-2 osztályban –, ilyen tempóban készültek a módszertani könyvek is.) Ezeket terjedelmük és áruk miatt képtelenség volt magyarra lefordítani, így csupán a munkafüzetek fordítására és kiadására került sor. Megjegyzendő, hogy ez az új kerettanterv is egységes volt az egész országban.

Amire a megjelent hírek rá akartak mutatni, az valószínűleg az, hogy nem szokványos, hogy először jelenjen meg a módszertani könyv és a munkafüzet, és csak azután a tankönyv. Ezért látta a Püspökkari Konferencia elérkezettnek az időt, hogy a hittankönyvek is megírásra kerüljenek. Ez meg is történt, az említett hírekben közölt információk helyesek: a tankönyvek nyomdakész állapotban vannak. Mivel a végleges változatok (amihez hozzátartozik az egyházi jóváhagyás és a nyomdai előkészítés) csak az elmúlt év végén születtek meg, lehetetlen volt elérni, hogy a magyar fordítás is elkészüljön az új iskolaév kezdetére. A helyzet tehát az, hogy a szlovák iskolákban már az új tanévtől, a magyar tannyelvűekben pedig a 2016/2017-es tanévtől kezdve lesznek használhatók az új hittankönyvek. A fordítással és kiadással összefüggő tevékenységeket a Szlovák Püspökkari Konferencia Kateketikai és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketikai Albizottsága koordinálja. Jelenleg öt évfolyam számára készül a fordítás, így minden remény megvan arra, hogy a szükséges határidőre elkészül az összes magyar hittankönyv.

                                                                                                           Bogár Imre

 

Pozsonyi hitoktatói találkozó - 2015. február 28.

Gondolatok Bíró László püspök atya előadásaiból

A családról...

    Korunk már-már elhiteti velünk, hogy nincsenek értékek, nincs értelme hűségről, szeretetről, házasságról, családról beszélni. Ferenc pápa talán éppen ezért szólt a hagyományos értékek mellett még a családokról szóló szinódus előtt.

    A szentatya először is korunk társadalmát az ideiglenesség társadalmának nevezte, hiszen úgy tűnik, az emberek csak a pillanatnak élnek, és nem kívánnak elköteleződni. Téves felfogások születnek az örömről, mert azt összetévesztik az élvezetekkel, a birtoklással, az extremitásokkal. Pedig ezek az ideiglenes öröm-források csak a felszínen tudnak maradni, nem válnak belső boldogságunk részévé. Az igazi öröm a találkozásból születik. Abból a felismerésből, hogy „elfogadnak, megértenek, szeretve vagyok“. Ez a találkozás mindig személyes jellegű, személytől indul ki, és egy másik személyt szólít meg. Így alakulhat ki az állandóság kultúrája, melyben a személyes kapcsolatok, találkozások alakulnak ki az Isten felé, mások felé. Ebben a találkozásban van személyes odafigyelés és adakozó szeretet.    

    A másik probléma, hogy a leselejtezés társadalmát éljük, melyben könnyen felejthető az emlékezés és jövőkép, az idősek és a fiatalok egyaránt. Vissza kell fordulni a hagyományainkhoz, gyökereinkhez, beléjük kell kapaszkodnunk, hogy általuk a jövőt tudjuk építeni. Ennek a kincsnek az őrzői az idős emberek, akik hordozzák és átadják számunkra a hitet, megtanítanak minket imádkozni, beemelnek minket nemes örökségünkbe.

    A családokról szóló szinódus a szentatya gondolatait fűzte tovább és mélyítette el a nemzedékek összetartozásának a gondolatát. A vitákat lezáró beszédben megfogalmazódott, hogy a családokat érintő körülmények nagyon összetettek, és megváltoztak korunkban. Ezért megértéssel kell fordulni minden probléma felé. Fel kell ismerni minden emberben az Isteni Ige elhintett magjait, hiszen az evangéliumi mag mindenkiben megvan. Az ítélkezés helyett meg kell becsülni bennük ezeket az értékeket. Tisztelettel kell rájuk tekinteni annak ellenére, ha már, vagy még nem tudják tükrözni Krisztus teljes szeretetét.

    A szentatya szavai  biztatóak, mert azt kéri tőlünk, hogy merjünk szembenézni a emberi valóságunkkal. Az Egyház bűnösökből áll, akiknek szükségük van a Megváltásra. Ez az Egyház Krisztus jegyese, és szélesre tárja kapuját a bűnbánatra. Nem szégyenkezik, és nem is mond le rólunk, hanem bátorít a Jegyesünkkel való mennyei találkozásra. 

    Mit tehetünk családjainkért, házasságainkért? Ferenc pápa erre is adott választ a szinódus után a hozzá fordulóknak. Kér minket, hogy ne torzítsuk el a házasság fogalmát, beszédünk legyen megfontolt, tiszta, tükrözze az Egyház tanítását; ne engedjük, hogy tudatunkban leértékelődjön a család, a házasság szentsége.

    Legyünk mi is „időpazarlók“, ahogy Jézus is az volt. Jézus bőven adott időt mindenki számára, aki őt a nyomorúságával, bűnével, hiányosságával felkereste. Tette ezt azért, mert fontos volt számára a család, a szeretetben megélt emberi közösség. Legyen nekünk is gondunk embertársaink lelki sérülésének a gondozására.

    A tanúságtétel, vagyis a hitelesen megélt házas- és családi élet a legjobb példája házasságok boldog megélésének. A tartós boldogságunk feltétele viszont, ha egyek maradunk az Atyával, ahogy Jézus tette. Kiüresítette önmagát, vagyis szétosztotta önmagát adakozó szeretetével.  

    Példaképünk a Szűz Anya legyen, akinek a hitét szemlélve formálódhat a mi hitünk is, és segíthet minket a „világra hozni Jézust”.

                                                                                                                      Baka Szilvia

    Képgaléria

2018. december

HÍVOM A CSALÁDOKAT,

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

   

A család az a legkisebb közösség, amelyből a nagyobb közösségek épülnek. Családokból épül fel a társadalom, az Egyház és az államszervezet is. Az elmúlt negyedszázadban világszerte, így Magyarországon is, mélyreható szociális, erkölcsi és jogi változások történtek, ezeknek igen jelentős hatása van az emberi személyekre és közösségeikre, a családokra. Minthogy az emberek többsége családban szocializálódik, a családot érintő változások nagyban befolyásolják a felnövekvő generáció viszonyát a társadalomhoz, az erkölcshöz és a joghoz, így a fiatal családok egyre jobban különböznek szüleik, nagyszüleik családjaitól.

A polgáriasodás, az ipar rohamos fejlődése megváltoztatta az emberi kapcsolatokat, előtérbe kerültek az anyagiak és az önérdekek (materializmus és individualizmus), fontosabbá vált a haszon az igazságnál (relativizmus). Mindezzel együtt megkérdőjeleződött a tekintély és a törvényes hatalom létjogosultsága, gyors léptekkel haladt a szekularizáció.

A családot érintő társadalmi, erkölcsi és jogi változások következményeként a párkapcsolatok nagyobb része mára már nem a keresztény házasságra épül, hanem a sokkal bomlékonyabb, ám jogilag szabályozott polgári házasságra, bejegyzett, vagy be nem jegyzett élettársi kapcsolatra (együttélésre). A mindenfajta diszkrimináció felszámolása jelszavával terjed a törvényekkel elismert és védett azonos neműek „házassága” is.

Hasonlítsátok össze szüleitek, nagyszüleitek családját a magatokéval! Milyen volt a családtagok viszonya egymáshoz, hogyan oldották meg a családban felmerülő problematikus helyzeteket? Kitől kérhettek-kaphattak segítséget, ha valamiért nehéz helyzetbe kerültek?

A keresztény kultúrával szemben egyre erőteljesebb a multikulturalizmus, a keresztény antropológia elutasítása, elfordulás az egyházi tanítástól. A „modern” ember magának tulajdonítja az élet és a halál fölötti rendelkezés jogát, mert szerinte a személyi méltóság forrása nem a Teremtő, hanem valamilyen emberi jogforrás. Így az „emberi jogokat” is csűrni-csavarni lehet, attól függően, hogy kinek mi az érdeke. A magát szabadnak nyilvánító embernek jogai vannak, de csak olyan kötelességei, amelyek neki tetszenek. A félreértelmezett szabadság bűvöletében a szexualitást függetlenítette a házasságtól, a szeretettől, a gyermeknemzéstől, a nemiséget pedig a genetikai valóságtól. Ha pedig tetszése szerint választhat nemet magának, mi tarthatná vissza attól, hogy kapcsolatait, életvitelét és kötelezettségeit is saját pillanatnyi tetszése szerint alakítsa, magát mindenfajta erkölcsi rendtől függetlennek nyilvánítsa?

Hogyan tudjátok gyerekeiteket megóvni azoktól, akik elutasítják a keresztény nemi erkölcsöt anélkül, hogy ez félelmet, gátlásokat, vagy magábazárkózást váltana ki belőlük?

Látva az egyre inkább terjedő szekularizáció okozta erkölcsi hanyatlást és a társadalom ennek következtében beálló szétesését, már 1880-ban figyelmeztetett XIII. Leó pápa Arcanum c. enciklikájában: „az országok elpusztítására nincs alkalmasabb eszköz az erkölcsök megrontásánál, … ha a közvélemény meg nem változik, a családoknak és az emberiségnek állandóan abban a félelemben kell élniük, hogy általános felfordulásba rohannak.” Egyre többen figyeltek fel a káros folyamatokra, és megállításukért, sőt visszafordításukért kezdtek fáradozni. Az Egyház fokozta erőfeszítéseit a keresztény ifjúság nevelése érdekében, kereste a kornak megfelelő módszereket evangelizációs küldetése teljesítéséhez. Mozgalmak, ifjúsági szervezetek, társaságok és lelkiségi mozgalmak alakultak azzal a céllal, hogy megállítsák az erkölcsi hanyatlást, és jó irányba állítsák a felnövekvő generáció fejlődését. Súlyosbították azonban a helyzetet a világháborúk, majd a nyomukban hatalomra jutott istentagadó ideologikus diktatúrák. Eközben mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a család mint intézmény és közösség helyzete és állapota döntő jelentőségű: amilyenek a családok, olyan lesz a belőlük felépülő társadalom.

Döntő fordulatot hozott a II. Vatikáni Zsinat, amikor kimondta: „A személy, valamint az emberi és a keresztény közösség jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével.” (GS 47) A házasság Isten kegyelméből létrejött szövetség, melyben egy férfi és egy nő kölcsönösen elajándékozzák magukat egymásnak, és teljes hűségben és fölbonthatatlan egységben élnek. (vö GS 48) A Zsinat után új lendületet vett családpasztoráció főként a családdal és házassággal, valamint a házaspári lelkiséggel foglalkozó mozgalmakra és a házasságra való felkészítésre koncentrált.

Hogyan tudtok bekapcsolódni a plébániai, egyházmegyei, stb. családpasztorációs munkába? Mit jelent számotokra az, hogy a családpasztoráció alanyai és tárgyai vagytok?

A házassággal és családdal foglalkozó közösségekben és a házasságra való felkészítésben zavart okozott Szent VI. Pál pápa Humanae Vitae enciklikájának megjelenése (1968), mert határozottan szembeszállt a szexuális erkölcs szabados, individualista értelmezésével. A családpasztoráció megtorpant. Szent II. János Pál pápasága hozta el az újabb megújulást: teológiai és antropológiai szempontból megalapozta a Gaudium et Spes és a Humanae Vitae kijelentéseit. Familiaris Consortio c. apostoli buzdításában (1981) iránymutatást ad a házasság és a család identitásának, társadalmi és egyházi küldetésének megismeréséhez. Kijelenti: a keresztény család hivatott felelősségteljesen részt venni az Egyház küldetésében eredeti és sajátos módon, vagyis az Egyház és a társadalom szolgálatába állítva saját létezését és cselekedeteit az élet és a szeretet közösségében. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön, s valóban előnyt élvezzen, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a jövendő evangelizációja a családegyháztól függ. A Test Teológiája címmel kiadott katekézisében az embert testet és lelket teljes egészként tartja a családpasztoráció tárgyának és alanyának, választ adva a Humanae Vitae keltette kételyekre.

Új színt vitt a családpasztorációba Ferenc pápa Amoris Laetitia c apostoli buzdításával. Míg az Egyházi tanítóhivatal korábban főként a házasság és a család igazságából indult ki, Szent II. János Pál pápa a pasztorációra tette a hangsúlyt, Ferenc pápa főként azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy hogyan lehet pasztorálni az objektív igazságnak nem megfelelő helyzetbe került személyeket. Nem az objektív igazságból indul ki, hanem a valóságból, családok és személyek – sajnos – egyre gyakrabban előforduló „irreguláris” helyzetéből. Különös hangsúlyt kap itt az irgalmasság és a keresztény közösséghez tartozás öröme.

A 20. és 21. század fordulójára világszerte, így Magyarországon is egyre súlyosabbá vált a társadalom válsága. A házasságok száma csökkent, a gyermekvállalás egyet jelentett a szegénység vállalásával, megsokasodott a felbomlott családok száma, a népesség fogyott. Ezért a létfenntartás nehézségeivel küszködők részére különféle segélyeket (pl. terhességi-gyermekágyi segély, gyermekgondozási segély, lakhatási segély, stb.) adott az állam. Ezek összege általában nem elég a felemelkedéshez, tehát az érintettek továbbra is a leszakadottak között maradnak, fokozódik a társadalom szétesése. Másrészt, a bizonytalan jövőjű segélyekre nem lehet építeni. Ebből a helyzetből Magyarországon 2010 óta egy gyökeresen új társadalompolitika keres kiutat. Ennek alapelvei:

- A társadalompolitika alapja a család

- A házasság egy férfi és egy nő között fennálló tartós szeretetközösség.

- A család a közösség értéket hordozó és értékteremtő alapegysége és nem egyének képlékeny és tetszés szerint konstruálható halmaza.

- Az állam feladata a család, a házasság és a gyermekvállalás eszmei és anyagi támogatása a jogrend, pénzbeli juttatások és természetbeni szolgáltatások révén.

- Minden emberi lény élete tiszteletre és védelemre méltó érték, – ideértve az anyaméhben fejlődő magzat, és az élet és az elmúlás határmezsgyéjén lévő gyógyíthatatlan beteg életét is –, és nem lehet a humánumot nélkülöző önkényes döntés tárgya.

- A családok támogatása minden gyermeket vállaló és nevelő családot megillet, függetlenül jövedelmi helyzetüktől, az ott élő gyermekek mindenek felett álló érdekére való tekintettel.

Mostanra elmondhatjuk, hogy mind az Egyház, mind a társadalompolitika a család és az élet szolgálatát állítja a középpontba. A régi mondást a családra alkalmazva:

EXTRA FAMILIAM NON EST VITA, SI EST VITA, NON EST ITA

– A CSALÁDON KÍVÜL ÉLET NINCS, HA VAN IS ÉLET, AZ MÁR NEM KINCS.

 

 

 

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke