Hitoktatói találkozó

 

2017. április 29-én került sor az utolsó hitoktatói találkozóra ebben az iskolaévben. Az előadó dr. Farkas Zsolt atya, szőgyéni plébános volt, előadásának címe „Az extrémizmus, és annak megoldási lehetőségei a keresztény nevelésben”. Néhány gondolat az előadásból:

Az ember olyan lény, aki Isten szeretetében tud magára találni, és megnyugodni. Ha valamely ok folytán élete során szeretethiányban szenved, akkor más szeretetpótlékot keres magának az Istenen kívül. Ilyen szeretetpótlék lehet a mai fiatal számára a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás. Ennek viszont lesz egy következménye: félresiklik az élete. 

Ahhoz, hogy megértsük a szélsőséges csoportok mentalitását, nagyon pontosan ismernünk kell a történelmi hátterüket, melyben létrejöttek. Ha csak az extrémizmus fogalmát nézzük, jelenthet szélsőségest, kívülesőt, kereten kívülit. Ezen keretek alatt az európai kultúra kereteit kell értenünk. Egy olyan értékrendszert, mely elhagyja a keresztény erkölcsöt, mentalitást. A szélsőséges csoportok ideológiái nem tekintik elfogadhatónak a mi erkölcsi értékeinket. Kompromisszum nélkül vallják nézeteiket, melyek nem ritkán erőszakba is torkollhatnak.

Napjainkban már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást ezekről a csoportokról, hiszen sajnos körbevesznek minket. Teljesen mindegy milyen alapokra épül az ideológiájuk, a végeredmény minden esetben a törvényes rend megbontása, az öntörvényű irányítás, az anarchia, majd a diktatúra. Sajnos Szlovákiában is számos csoportosulás létezik, melyek vagy politikai pártok, vagy egyesületek, mozgalmak, esetleg zenei irányzatok köré csoportosulnak. Szimbólumaik, öltözékük lehet számunkra árulkodók.                                            

Tudnunk kell róluk, mert fiataljaink behálózására törekszenek. És fiataljaink sajnos kapcsolódnak is hozzájuk. Miért? Mert a családjaink krízisben vannak. Kamaszaink a középiskolás korban elhagyják a családi otthont, kikerülnek a család látótávolságából, és talán a szeretet-melegből is. „Boldogságpótló szerekhez” nyúlnak, melynek egyik fajtája a befogadó közösség, éppenséggel egy szélsőséges csoport. Egy olyan csoport, ahol alapfeltétel egy küzdősport eredményes gyakorlása, a fegyelem megtartása, a parancs teljesítése, az ideológiák kérdés nélküli elfogadása, és bármi áron való megvédése...                                         

Mit tehetünk ellene? Keresztényként, Egyházunk tagjaként olyan közösséget kell alkotnunk, ahol a kamaszok is jól érezik magukat, ahol otthon vannak, befogadó közösség várja és szeretettel is veszi őket körül. Ha ezzel találkozik az egyén az Egyházban, nem lesz oka más közösségek felé irányulni, - mint például az extrém szélsőséges csoportok - hiszen a befogadó közegben jól fogja magát érezni, elfogadottá és befogadottá válik. Mutassunk fel ezért számukra vonzó alternatívákat: plébániai közösségeket, a Cserkész mozgalmat, programokat. Tudják ezekben felfedezni az igazi nemzeti és kulturális értékeket, kapcsolódási pontokat, szeretetközösséget.

 

Mons. Burián László

1922-2014

 

„Istenem,

úgy tűnik, hogy visszaadjuk Neked azokat, akiket Te adtál nekünk.

De ahogyan Te sem vesztetted el őket, amikor nekünk adtad,

úgy mi sem veszítjük el őket hazatértükkor.

Te nem úgy adsz, mint a világ.

Amit Te adsz, azt nem veszed el,

mert ami a Tiéd, az a mienk is, ha a Tieid vagyunk.”

  

 

 

        Laci bácsi hazament…

    Vagy talán sokkal inkább előttünk ment. Papként, emberként, magyarként.  Csaknem 92 évre, nekünk ajándékozta őt az Isten. Élete, története történelem, és ő ennek a történetnek nem szenvedője, hanem alkotója, lelkiismeretes, szeretetteljes hordozója volt.

    Számos díj, kitüntetetés és elismerés méltatta életútját. Az utolsót a Szent István-emlékérmet már nem tudta személyesen átvenni...

    Vagy talán mégis. A legfontosabbat igen. Az életműdíjat Mesterétől, 2014. április 22-én vette át:

 „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12, 26)

    Néhány évvel ezelőtt egy interjúban nyilatkozta: „ … a szeretet végső győzelmében továbbra is rendületlenül hiszek. Hiszek abban, hogy minden ember tehet azért, hogy egy kis fényt vigyen az életbe.”

    Laci bácsi, ez voltál nekünk: SZERETET ÉS FÉNY. Hitoktatás több mint kilencven év szolgáló szeretetében.

Istenem, Köszönjük őt neked!

    Burián László temetése 2014. április 25-én lesz Párkányban, 16.30-kor, az engesztelő szentmiseáldozat pedig 18.00 órától a plébániatemplomban.

             R. I. P.

 

 

Megjegyzések az új hittankönyvekkel kapcsolatban

 

Február utolsó hetében több médium is foglalkozott az új hittankönyvekkel, és ezekben a hírekben több pontatlanság is megjelent. Konkrétan: „Szlovákiában mindmáig nem volt egységes hittankönyv. Minden egyházmegye a saját tankönyvei és munkafüzetei alapján tanított.” Ebben az esetben valószínűleg félreértésről vagy pontatlan fogalmazásról van szó. Ez a helyzet a bársonyos forradalomtól a kilencvenes évek közepéig állt fenn. A Szlovák Püspökkari Konferencia egyes bizottságainak kialakulása után minden szakterületen elkezdődött az érdemi munka. A Kateketikai Bizottság akkori elnöke, Rudolf Baláž, besztercebányai megyéspüspök kezdeményezésére az említett bizottság tagjai nekifogtak az egységes hittankönyvek elkészítéséhez. A Püspökkari Konferencia pedig 1996. június 3-i nyitrai ülésén elfogadta az egész Szlovákiára érvényes kerettantervet. Hivatalosan tehát ettől az időponttól – immár tizenkilenc éve – egységesen folyik a hitoktatás az egész országban. A tankönyvekhez módszertani könyvek és munkafüzetek is készültek, ezek pedig folyamatosan magyarul is megjelentek. A fordítást és a kiadást a Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ biztosította.

A változás az iskolaügyi reform gyors bevezetése után következett be. Abban az időben a Katolikus Kateketikai és Pedagógiai Központ irányításával egy új szerkezetű tanmenet kísérleti jellegű tanítása volt folyamatban. Mivel az iskolaügyben bekövetkezett változásra azonnal reagálni kellett, a Püspökkari Konferencia döntése alapján új kerettanterv lépett érvénybe. Ehhez az említett Központ munkatársai módszertani könyvet és munkafüzetet is készítettek. (Tekintettel arra, hogy a reform folyamatosan került bevezetésre – tanévenként 2-2 osztályban –, ilyen tempóban készültek a módszertani könyvek is.) Ezeket terjedelmük és áruk miatt képtelenség volt magyarra lefordítani, így csupán a munkafüzetek fordítására és kiadására került sor. Megjegyzendő, hogy ez az új kerettanterv is egységes volt az egész országban.

Amire a megjelent hírek rá akartak mutatni, az valószínűleg az, hogy nem szokványos, hogy először jelenjen meg a módszertani könyv és a munkafüzet, és csak azután a tankönyv. Ezért látta a Püspökkari Konferencia elérkezettnek az időt, hogy a hittankönyvek is megírásra kerüljenek. Ez meg is történt, az említett hírekben közölt információk helyesek: a tankönyvek nyomdakész állapotban vannak. Mivel a végleges változatok (amihez hozzátartozik az egyházi jóváhagyás és a nyomdai előkészítés) csak az elmúlt év végén születtek meg, lehetetlen volt elérni, hogy a magyar fordítás is elkészüljön az új iskolaév kezdetére. A helyzet tehát az, hogy a szlovák iskolákban már az új tanévtől, a magyar tannyelvűekben pedig a 2016/2017-es tanévtől kezdve lesznek használhatók az új hittankönyvek. A fordítással és kiadással összefüggő tevékenységeket a Szlovák Püspökkari Konferencia Kateketikai és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketikai Albizottsága koordinálja. Jelenleg öt évfolyam számára készül a fordítás, így minden remény megvan arra, hogy a szükséges határidőre elkészül az összes magyar hittankönyv.

                                                                                                           Bogár Imre

 

Pozsonyi hitoktatói találkozó - 2015. február 28.

Gondolatok Bíró László püspök atya előadásaiból

A családról...

    Korunk már-már elhiteti velünk, hogy nincsenek értékek, nincs értelme hűségről, szeretetről, házasságról, családról beszélni. Ferenc pápa talán éppen ezért szólt a hagyományos értékek mellett még a családokról szóló szinódus előtt.

    A szentatya először is korunk társadalmát az ideiglenesség társadalmának nevezte, hiszen úgy tűnik, az emberek csak a pillanatnak élnek, és nem kívánnak elköteleződni. Téves felfogások születnek az örömről, mert azt összetévesztik az élvezetekkel, a birtoklással, az extremitásokkal. Pedig ezek az ideiglenes öröm-források csak a felszínen tudnak maradni, nem válnak belső boldogságunk részévé. Az igazi öröm a találkozásból születik. Abból a felismerésből, hogy „elfogadnak, megértenek, szeretve vagyok“. Ez a találkozás mindig személyes jellegű, személytől indul ki, és egy másik személyt szólít meg. Így alakulhat ki az állandóság kultúrája, melyben a személyes kapcsolatok, találkozások alakulnak ki az Isten felé, mások felé. Ebben a találkozásban van személyes odafigyelés és adakozó szeretet.    

    A másik probléma, hogy a leselejtezés társadalmát éljük, melyben könnyen felejthető az emlékezés és jövőkép, az idősek és a fiatalok egyaránt. Vissza kell fordulni a hagyományainkhoz, gyökereinkhez, beléjük kell kapaszkodnunk, hogy általuk a jövőt tudjuk építeni. Ennek a kincsnek az őrzői az idős emberek, akik hordozzák és átadják számunkra a hitet, megtanítanak minket imádkozni, beemelnek minket nemes örökségünkbe.

    A családokról szóló szinódus a szentatya gondolatait fűzte tovább és mélyítette el a nemzedékek összetartozásának a gondolatát. A vitákat lezáró beszédben megfogalmazódott, hogy a családokat érintő körülmények nagyon összetettek, és megváltoztak korunkban. Ezért megértéssel kell fordulni minden probléma felé. Fel kell ismerni minden emberben az Isteni Ige elhintett magjait, hiszen az evangéliumi mag mindenkiben megvan. Az ítélkezés helyett meg kell becsülni bennük ezeket az értékeket. Tisztelettel kell rájuk tekinteni annak ellenére, ha már, vagy még nem tudják tükrözni Krisztus teljes szeretetét.

    A szentatya szavai  biztatóak, mert azt kéri tőlünk, hogy merjünk szembenézni a emberi valóságunkkal. Az Egyház bűnösökből áll, akiknek szükségük van a Megváltásra. Ez az Egyház Krisztus jegyese, és szélesre tárja kapuját a bűnbánatra. Nem szégyenkezik, és nem is mond le rólunk, hanem bátorít a Jegyesünkkel való mennyei találkozásra. 

    Mit tehetünk családjainkért, házasságainkért? Ferenc pápa erre is adott választ a szinódus után a hozzá fordulóknak. Kér minket, hogy ne torzítsuk el a házasság fogalmát, beszédünk legyen megfontolt, tiszta, tükrözze az Egyház tanítását; ne engedjük, hogy tudatunkban leértékelődjön a család, a házasság szentsége.

    Legyünk mi is „időpazarlók“, ahogy Jézus is az volt. Jézus bőven adott időt mindenki számára, aki őt a nyomorúságával, bűnével, hiányosságával felkereste. Tette ezt azért, mert fontos volt számára a család, a szeretetben megélt emberi közösség. Legyen nekünk is gondunk embertársaink lelki sérülésének a gondozására.

    A tanúságtétel, vagyis a hitelesen megélt házas- és családi élet a legjobb példája házasságok boldog megélésének. A tartós boldogságunk feltétele viszont, ha egyek maradunk az Atyával, ahogy Jézus tette. Kiüresítette önmagát, vagyis szétosztotta önmagát adakozó szeretetével.  

    Példaképünk a Szűz Anya legyen, akinek a hitét szemlélve formálódhat a mi hitünk is, és segíthet minket a „világra hozni Jézust”.

                                                                                                                      Baka Szilvia

    Képgaléria

2019. május

HÍVOM A CSALÁDOKAT,

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    Egy barátom mesélte: Álltunk a gyalogátkelőnél, a piros lámpánál és vártunk zöld jelzésre. A szemem sarkából figyeltem a mellettem álló idős házaspárt. Majd nyugodtan, óvatosan – mondta halkan az idős hölgy –, maradj szorosan mellettem. Gondoskodást és szeretetet éreztem hangjából. A nagyszüleim jutottak eszembe, az, ahogy nagyapám szinte szavak nélkül segített nagyanyámnak a házimunkában. Elég volt egy pillantás, egy bólintás, máris értették egymást, kapcsolatuk szerető figyelmességre és empátiára alapult. Megoldom – válaszolta az öregúr –, átjutok a túloldalra, de hiszen tudod. A lámpa zöldre váltott, a két öreg elindult és meggondoltan haladt lépésről lépésre. A legtöbben, fiatalok és idősebbek ügyet se vetettek rájuk, siettek a túloldalra. Nem kell szaladniuk – fordultam oda hozzájuk –, a lámpa még zöld. Köszönjük – mosolyogtak rám az öregek –, figyelünk a lámpára és egymásra. Tudja, annyi éve járunk már mindenhová együtt, megtanultunk egymásra vigyázni.

Ha statisztikai felmérés készülne arról, hogy egy adott időszakban a színházak, a mozik és TV-k műsorán az előadott művek hány százaléka volt házasság- és családbarát, akkor az eredmény azt mutatná, hogy a házasság „kiment a divatból”. Az előadott művek sokasága azt hirdeti, hogy aki az egész életére szóló elkötelezettséget vállal, aki végérvényes kapcsolatot akar létesíteni, az pórul jár, mert a szép jövőt hajszolva lemarad a jelen élvezhető pillanatairól, az általa vágyott szép jövő viszont mára megkopott és divatjamúlt. Ferenc pápa sokszor figyelmeztet: a mára eluralkodott ideiglenesség és relativizmus kultúrája csalás és ámítás; becsapás és hazugság azt hirdetni, hogy nincs abszolút igazság, hogy semmi sem lehet végleges.

Ma a média, a reklámok olyan családi életet népszerűsítenek, ahol minden szép, a lakás, a konyha, a terített asztal, mindenki mosolyog. De vajon van-e a látszat-szépség mögött igazi, szívbéli öröm? Ferenc pápa így buzdítja a fiatalokat: „Lássátok meg a szépséget a mocskosan és ápolatlanul hazatérő munkásban, akit eltölt a családja számára megszerzett javak feletti öröm. Milyen szép a családi asztalnál az ételt nagylelkűen megosztó közösség! Szép az a kissé kócos, már nem is fiatal feleség, aki kitartóan ápolja beteg férjét, annak ellenére, hogy már a saját egészsége sincs egészen rendben. Szép egy idősödő házaspár – rég túl az udvarlás tavaszán –, amint életük őszén is hűségesen egymás kezét fogva járnak. Függetlenül attól, hogy öltözetük divatos-e, szépek azok a férfiak és nők, akik követve személyes szeretet-hivatásukat önzetlenül szolgálják a közösséget és a nemzetet, fáradságot nem kímélve dolgoznak a boldog családokért, a társadalmi békéért. Fedezzük fel és irányítsuk a figyelmet azokra a szépségekre, amelyek a keresztre feszített Krisztus szépségére emlékeztetnek, mert ezek képezik a valódi társadalmi szolidaritás és kultúra alapjait.”

Idézzetek fel családi, rokoni, baráti, ismerősi körből olyan családokat, családi eseményeket, amelyek nem a média által népszerűsített értelemben, de szépek voltak. Mi volt szépségük titka?

Amikor két keresztény fiatalban fellobban az egymás iránt érzett szeretet lángja, megérzik azt is, hogy ezt a lángot Isten szeretete táplálja. Istenre figyelve megértik üzenetét is: legyen a férfiból és a nőből egy test, egy élet. A házasság szentsége azután Isten kegyelmével öleli át szerelmüket. Isten üzenete a biztos kiindulópont: akik az üzenetet követik, tudják, hogy nincs félnivalójuk, hogy együtt minden gondon, nehézségen úrrá lesznek, Isten mindig velük lesz.

A fiataloknak ma is a család a legfontosabb vonatkoztatási pontja. A család szétesése, a válás, a második házasság és a család egyszülőssé válása kétségtelenül nagy fájdalmat és súlyos identitászavarokat okoz a fiataloknak. Néha olyan felelősségeket kell magukra vállalniuk, amelyekre még nem érettek, és így koraéretté kényszerülnek válni. Meghatározó szerepet játszhatnak ilyenkor a nagyszülők szeretetükkel és a vallási nevelés irányításával. Bölcsességükkel ők lehetnek a generációk közötti viszony meghatározói. A saját

családjukban átélt nehéz helyzetek a fiatalokban kétséget ébresztenek, hogy vajon érdemes-e családot alapítani, hűségesnek, nagylelkűnek lenni.

Milyen segítséget tudtok nyújtani egy, a környezetetekben szétesett családnak? Hogyan tudjátok támogatni gyerekeitek szétesett családból származó barátait, osztálytársait?

Sok keresztény fiatal látva, hogy a világ tele van erőszakkal és önzéssel, arra hajlik, hogy kis csoportokba vonuljon vissza, ahol megtapasztalhatja a testvériséget és a szeretetet, de elkerülheti a nagyobb világ társadalmi életében jelentkező kihívásokat és problémákat. Úgy gondolják, hogy laikus keresztényként Isten arra hívja őket, hogy szolgáljanak a templomban, mint lektorok, akolitusok, katekéták, sekrestyések, vagy énekesek. A laikus hivatás valójában mindenekelőtt a szeretetre irányul a világban, a családban, a társadalomban, a politikában, a kulturális, gazdasági és tudományos életben, és mindenütt, ahol emberek élnek. A laikusok konkrét és hit-alapú elkötelezettsége egy új társadalom felépítése. Arra hivatottak, hogy a társadalomban és a világban élve elvigyék az evangéliumot mindenhová, dolgozzanak a béke növekedéséért, a harmóniáért, az igazságosságért, az emberi méltóság és az irgalmasság érvényre jutásáért, azaz hogy Isten országa terjedjen a világban.

A fiatalok szabadságát tiszteletben tartva fontos, hogy életútjukon kísérjük őket, hogy Krisztuson alapuló élet-tervet kínáljunk nekik: a sziklára épített ház építését, a családalapítást. A házasságra fel kell készülni. Nagyon fontos, hogy a házasságra készülők megértsék és magukévá tegyék az Egyház házasságról szóló tanítását, hogy hitük éretté, felnőtt hitté váljon. Ugyanilyen fontos a legszebb erények, a szeretet, a remény, a türelem, a hűség, a jóság, a megbocsátásra, a párbeszédre és a szolgálatra való képesség kifejlesztése. Ide tartozik a fiatalok szexualitásának kiérlelése, hogy az ne a másik használatának eszköze legyen, hanem, hogy általa tudják magukat a másik személynek kizárólagosan és nagyvonalúan elajándékozni. Isten nemiséggel rendelkezőnek teremtett minket, a nemiséget Ő maga alkotta meg, és teremtményeinek ajándékozta. A szexualitás szenvedély, két célja van: szerelemmé fokozni az egymás iránti szeretetet és új életet fakasztani. Az igazi szerelem szenvedélyes, benne a férfi és a nő örökre egymásnak ajándékozzák magukat. Testestül-lelkestül adják egymásnak teljes életüket. A házasságra szóló meghívás és a szexualitás egyaránt Isten ajándéka. Isten ajándékát nem kezelhetjük tabuként, köszönjük meg és adjunk hálát érte. Az igazi, szép és szenvedélyes szerelmet akarják ellopni a fiataloktól azok, akik tőrbe csalva őket a végső soron elszigetelődésre és a legkeservesebb elmagányosodásra vezető individualista, zabolátlan életre bíztatnak.(vö. Christus vivit, Apostoli buzdítás 168, 183, 242, 260-266)

Hogyan tujátok gyerekeitek házasságra való felkészülését támogatni? Anélkül, hogy a már felnőtté vált gyerekek szabadságát korlátoznátok, hogyan tudjátok kifejleszteni bennük a helyes arányérzéket az igazi értékek szolgálatában álló elfoglaltságok és a könnyed szórakozás és élvezetetek között?

Amikor a túloldalra értünk és az öregek megálltak egy pillanatnyi pihenőre, még egyszer megszólítottam őket: Segíthetnék még valamiben? – kérdeztem. Köszönjük a kedvességét – válaszolták –, de tudjuk, hogy hova igyekszünk, és ismerjük az oda vezető utat. Megoldjuk, együtt bizonyára célba érünk. Egy mögöttünk loholó fiatal pár hallotta beszélgetésünket, a lány ránk szólt: Lépjenek már odébb, elállják az utat! Az öregek erre megindultak, én meg megkérdeztem a fiatalokat: Tudják, hogy hova akarnak eljutni? És ismerik az oda vezető utat? A fiú rám nézett és elgondolkodva válaszolt: Most moziba akarunk menni. Az odavezető utat ismerjük. De azt, hogy akarunk-e házaspár lenni, pláne majd ilyen öreg házaspár, mint ez a két öreg, azt nem tudom. Ilyen stabil és egymásban ennyire bízó házasokat nem ismerünk. Egyikünk szülei sem hagyományos házasságban élnek. A moziműsor segít elhatározni, hogy hova menjünk. De mi segíthetne megtalálni azt, hogy az életben merre van előre?

 

 

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Pozsonyi hitoktatói találkozó

Az idei naptári év első hitoktatói találkozójára február 23-án került sort a szokásos helyszínen, a Miletič utcai Szalézi Rendházban. Az előadó Mons. Haľko József pozsonyi segédpüspök volt, a téma a Miatyánk. A püspök atya gondolatait Baka Szilvia foglalta össze.

A hegyen a mennyei Atya szava hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok!“ Ezzel az evangéliumi felszólítással telepedtek le az apostolok, - és mi magunk is – az Úr Jézus lábához, és hallgatjuk a Tőle származó fohászokat, a Miatyánk imáját.

            „Taníts meg minket imádkozni!“. Erre a kérésre mondja el Jézus a Miatyánkot. S többet is tesz ennél: megtanít minket egy imára, egy gondolkozási módra, egy életstílusra. Tanít minket „elimádkozni“ az imát. Belehelyezkedni, lelkünket formálni.           

            „Mi Atyánk!“ Amikor imádkozunk, kapcsolatot kell teremtenünk azzal, akihez szólunk. Megszólítjuk Őt, és elhisszük, hogy társul hozzánk, mellettünk van, figyel ránk, meghallgat minket. Mi pedig megnyitjuk feléje a szívünket. Egyben megnyitjuk a szívünket mindazok felé is, akik velünk együtt szólnak a mi közös Istenünkhöz. Azok felé, akiknek az Atya ugyanúgy az Atyja, mint a miénk. Az imával lépünk közösségbe egymással a Szentlélekisten vezetése által.

            „Aki a mennyekben vagy“ Istent nem tudjuk felfogni, mert Ő nagyobb, titokzatosabb, mélyebb, mint a mi emberi voltunk. Csak arra vagyunk képesek, hogy alázattal és hódolattal közelítsünk felé. Ő fentről van, ott vár ránk. A mi vágyódásunk és az Ő vonzereje teszi lehetővé, hogy felemeljen, hogy mi találkozzunk Vele.                         

            „Szenteltessék meg a Te neved“ Az Isten tőlünk függetlenül szent, nem a mi szavaink teszik őt szentté. Kérésünk tehát azt fejezi ki, hogy Ő  mibennünk, az Ő teremtményeiben szenteltessék meg. Valóságosan akkor, amikor az emberek megélik az Ő akaratát.

            „Jöjjön el a Te Országod“ Az emberek számára az Ország, a Királyság a legfelsőbb tekintély. Ezért természetes dolog, hogy a legfőbb tekintély akarata alá vonjuk magunkat. A mi életünk legfőbb tekintélye az Isten, az Ő Fia, az Ő evangéliuma. E tekintély akaratát követve, az evangélium útján járva az Ő Országa felé kanyarodnak útjaink.                 

            „Legyen meg a Te akaratod“ Istenünk nagy ajándéka az értelmünk és a szabad akaratunk. Amikor bűnt követünk el, akkor éppen a szabad akaratunk ellen teszünk, éppen a szabad akaratunkat függesztjük fel, mert már nem leszünk képesek szabadon dönteni. A fohászban tehát a szabad döntést, a Jó melletti döntést kérjük Istenünktől.        „Amint a mennyben, úgy a földön is“ Az Isten Terve mellett dönteni nem egyszer kell az életünkben, de pillanatról pillanatra. Lelki életünk folyamata ezért továbbárad a mennyei létbe is. Kérésünk tehát abban áll, hogy ne érezzük életünk egyetlen pillanatát sem lezártnak, véglegesnek. Tekintetünk és hitünk vigyen minket tovább az örökkévalóság útján.

            „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” Jézus korában a hallgatóság számára még nem volt annyira távoli tapasztalat, amit őseik éltek meg az Egyiptomból való kivonulás alkalmával: amikor a nép mannát kapott eledelül a pusztában. Igenám, de a mannát csak azon a napon lehetett fogyasztani, amikor szedték, másnapra eltenni nem volt lehetséges, mert ehetetlenné vált. A mindennapi kenyérért való fohász tehát annak a kérésnek a megfogalmazása, hogy mi nem vagyunk képesek Isten nélkül a mai napnál tovább élni. Nekünk szükségünk van a mindennapi kenyérre, és a lelki életünket tápláló Jézus Kenyerére. Arra a Kenyérre, „Aki velünk van a világ végezetéig”.

            „És bocsásd meg a mi vétkeinket” Az Élet Kenyere táplál minket, életben tart. A bűnnel viszont a haldoklásunk kezdődik, egy nem teljes lét. Leesni emberi, a földön maradni: sátáni. Fontos felkelni. Fontos bízni az Isten irgalmában. Ez ugyanis egzisztenciális, vagyis létkérdés. Mindnyájan gyógyulásra szorulunk. E kérés kimondásakor azt kérjük a mi Istenünktől, hogy gyógyítson meg minket.

            „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” Amikor megtapasztaljuk Istenünk megbocsátását, - hiszen elveszi a lelkifurdalás keresztjét – akkor nehezen viseljük a magunk haragját is, és keressük a másokkal való megbékélés lehetőségét. Minket Istenünk nem úgy teremtett, hogy haragot tartsunk. Az Ő tervében az áll, hogy továbbítsuk az Ő irgalmasságát mások felé. A szeretet logikája mindig felfelé, a feltámadás felé mutat. A megbocsátásban ez a felfelé mutató, mennybe irányuló tett valósul meg.

            „És ne vígy minket a kísértésbe” Isten nem visz, nem vezet miket a kísértésbe. Mégis vannak életünkben kísértések. Olyanok ezek, mint az útkereszteződések, melyeknél meg kell állni, és dönteni kell, merre tovább. Ha úgy fogjuk fel, hogy minden kísértés egy döntési lehetőség a jó mellett, megerősítése a Jónak, akkor a vihar lassan elcsitul, akaratunk megerősödik, jellemünk szilárdul.

            „De szabadíts meg a gonosztól” A gonosz kísértőt már legyőzte Jézus. A mi dolgunk nem az, hogy legyőzzük a sátánt, - azt már Jézus a kereszten megtette – a mi dolgunk, hogy a Világosságot hirdessük, hogy Belé kapaszkodva éljük mindennapjainkat. A szentségi élet biztos kapaszkodó a kísértések ellenére való helytállásunknak.                       

            „Amen.” Istenünk pecsétet tett szívünkre, az Övéi vagyunk. Jel vagyunk mások számára, küldetésünk van. A Miatyánk szavait ezért tartjuk hitelesnek, ezek a szavak mentén éljük meg életünket.

A Miatyánk és az Eukarisztia

A szentmise sok szemponból különleges hely. A Miatyánk szempontjából is az, mert Jézus az Oltáriszentségben ad választ a Miatyánk fohászaira.

„Mi Atyánk!“ Jézus azért jött, hogy elvezessen minket a mennyei Atyához. Ő, Aki jelen van az Eukarisztiában, a szentáldozáskor a Kenyér vételével felemel minket Hozzá.

„Aki a mennyekben vagy“ Jézus a mennyből alászállott élő Kenyér. Hódolunk előtte, Urunknak valljuk. Amikor magunkba fogadjuk, a mennyország előízét kapjuk, mennyei találkozásnak leszünk részesei.

„Szenteltessék meg a Te neved“ Jézus életében a tanítása, gyógyítása során szentelődött meg az Atya neve. Amikor vérrel verejtékezett, mindent rábízott a mennyei Atya akaratára. Ezzel a gesztussal vérrel pecsételte az Eukarisztia hitelességét.

„Jöjjön el a Te Országod“ Az Úrfelmutatáskor az egész templom térdepel. Mi ránézünk az Isten Bárányára és megvalljuk, hogy nem vagyunk méltók az Ő fogadására. Dicsőítsük Őt, Aki a felemelt Király.          „Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is“ Jézus magára vállalta megváltásunk feladatát, a mennyei Atya akaratát. Megvalósult értünk a nagy mű: az Isten táplálékul adja magát, és megment minket a kereszten.                 

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” Az Eukarisztia magába foglalja a győzelmes, a feltámadott Urat is. Ezért tud megtisztítani a mai nap terhétől, és erőt tud adni a holnap megéléséhez is.

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” A szentáldozás éltető, de gyógyító szentség is. Jézus vételekor Isten megbocsátja a mi bocsánatos bűneinket. Megtisztít és „átsugároz” minket. Amíg lassan a sorban Jézus színe elé kerülünk, ez jelképezi azt a „zarándoklásunkat”, amit életünk során teszünk sokszor esve, majd felkelve, míg színe elé nem érkezünk. Jézus társul hozzánk, Ő fogja meg kezünket, állít fel minket botlásaink után. Ő emel fel bennünket.           

„És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” Ha mi befogadjuk Jézust, Aki háromszor mondott ellen a sátánnak, majd a kereszten le is győzte azt, akkor biztosak lehetünk, hogy a gonosz léleknek nincs rajtunk hatalma. Jézus védettsége alatt állunk.

„Amen.” Úgy kell élnünk, hogy minden nap nyitottan álljunk Istenünk előtt. Ő ugyanis a jelen pillanatunk aktualitásába akar hozzánk belépni.