Hitoktatói találkozó

 

2017. április 29-én került sor az utolsó hitoktatói találkozóra ebben az iskolaévben. Az előadó dr. Farkas Zsolt atya, szőgyéni plébános volt, előadásának címe „Az extrémizmus, és annak megoldási lehetőségei a keresztény nevelésben”. Néhány gondolat az előadásból:

Az ember olyan lény, aki Isten szeretetében tud magára találni, és megnyugodni. Ha valamely ok folytán élete során szeretethiányban szenved, akkor más szeretetpótlékot keres magának az Istenen kívül. Ilyen szeretetpótlék lehet a mai fiatal számára a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás. Ennek viszont lesz egy következménye: félresiklik az élete. 

Ahhoz, hogy megértsük a szélsőséges csoportok mentalitását, nagyon pontosan ismernünk kell a történelmi hátterüket, melyben létrejöttek. Ha csak az extrémizmus fogalmát nézzük, jelenthet szélsőségest, kívülesőt, kereten kívülit. Ezen keretek alatt az európai kultúra kereteit kell értenünk. Egy olyan értékrendszert, mely elhagyja a keresztény erkölcsöt, mentalitást. A szélsőséges csoportok ideológiái nem tekintik elfogadhatónak a mi erkölcsi értékeinket. Kompromisszum nélkül vallják nézeteiket, melyek nem ritkán erőszakba is torkollhatnak.

Napjainkban már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást ezekről a csoportokról, hiszen sajnos körbevesznek minket. Teljesen mindegy milyen alapokra épül az ideológiájuk, a végeredmény minden esetben a törvényes rend megbontása, az öntörvényű irányítás, az anarchia, majd a diktatúra. Sajnos Szlovákiában is számos csoportosulás létezik, melyek vagy politikai pártok, vagy egyesületek, mozgalmak, esetleg zenei irányzatok köré csoportosulnak. Szimbólumaik, öltözékük lehet számunkra árulkodók.                                            

Tudnunk kell róluk, mert fiataljaink behálózására törekszenek. És fiataljaink sajnos kapcsolódnak is hozzájuk. Miért? Mert a családjaink krízisben vannak. Kamaszaink a középiskolás korban elhagyják a családi otthont, kikerülnek a család látótávolságából, és talán a szeretet-melegből is. „Boldogságpótló szerekhez” nyúlnak, melynek egyik fajtája a befogadó közösség, éppenséggel egy szélsőséges csoport. Egy olyan csoport, ahol alapfeltétel egy küzdősport eredményes gyakorlása, a fegyelem megtartása, a parancs teljesítése, az ideológiák kérdés nélküli elfogadása, és bármi áron való megvédése...                                         

Mit tehetünk ellene? Keresztényként, Egyházunk tagjaként olyan közösséget kell alkotnunk, ahol a kamaszok is jól érezik magukat, ahol otthon vannak, befogadó közösség várja és szeretettel is veszi őket körül. Ha ezzel találkozik az egyén az Egyházban, nem lesz oka más közösségek felé irányulni, - mint például az extrém szélsőséges csoportok - hiszen a befogadó közegben jól fogja magát érezni, elfogadottá és befogadottá válik. Mutassunk fel ezért számukra vonzó alternatívákat: plébániai közösségeket, a Cserkész mozgalmat, programokat. Tudják ezekben felfedezni az igazi nemzeti és kulturális értékeket, kapcsolódási pontokat, szeretetközösséget.

 

Mons. Burián László

1922-2014

 

„Istenem,

úgy tűnik, hogy visszaadjuk Neked azokat, akiket Te adtál nekünk.

De ahogyan Te sem vesztetted el őket, amikor nekünk adtad,

úgy mi sem veszítjük el őket hazatértükkor.

Te nem úgy adsz, mint a világ.

Amit Te adsz, azt nem veszed el,

mert ami a Tiéd, az a mienk is, ha a Tieid vagyunk.”

  

 

 

        Laci bácsi hazament…

    Vagy talán sokkal inkább előttünk ment. Papként, emberként, magyarként.  Csaknem 92 évre, nekünk ajándékozta őt az Isten. Élete, története történelem, és ő ennek a történetnek nem szenvedője, hanem alkotója, lelkiismeretes, szeretetteljes hordozója volt.

    Számos díj, kitüntetetés és elismerés méltatta életútját. Az utolsót a Szent István-emlékérmet már nem tudta személyesen átvenni...

    Vagy talán mégis. A legfontosabbat igen. Az életműdíjat Mesterétől, 2014. április 22-én vette át:

 „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12, 26)

    Néhány évvel ezelőtt egy interjúban nyilatkozta: „ … a szeretet végső győzelmében továbbra is rendületlenül hiszek. Hiszek abban, hogy minden ember tehet azért, hogy egy kis fényt vigyen az életbe.”

    Laci bácsi, ez voltál nekünk: SZERETET ÉS FÉNY. Hitoktatás több mint kilencven év szolgáló szeretetében.

Istenem, Köszönjük őt neked!

    Burián László temetése 2014. április 25-én lesz Párkányban, 16.30-kor, az engesztelő szentmiseáldozat pedig 18.00 órától a plébániatemplomban.

             R. I. P.

 

 

Megjegyzések az új hittankönyvekkel kapcsolatban

 

Február utolsó hetében több médium is foglalkozott az új hittankönyvekkel, és ezekben a hírekben több pontatlanság is megjelent. Konkrétan: „Szlovákiában mindmáig nem volt egységes hittankönyv. Minden egyházmegye a saját tankönyvei és munkafüzetei alapján tanított.” Ebben az esetben valószínűleg félreértésről vagy pontatlan fogalmazásról van szó. Ez a helyzet a bársonyos forradalomtól a kilencvenes évek közepéig állt fenn. A Szlovák Püspökkari Konferencia egyes bizottságainak kialakulása után minden szakterületen elkezdődött az érdemi munka. A Kateketikai Bizottság akkori elnöke, Rudolf Baláž, besztercebányai megyéspüspök kezdeményezésére az említett bizottság tagjai nekifogtak az egységes hittankönyvek elkészítéséhez. A Püspökkari Konferencia pedig 1996. június 3-i nyitrai ülésén elfogadta az egész Szlovákiára érvényes kerettantervet. Hivatalosan tehát ettől az időponttól – immár tizenkilenc éve – egységesen folyik a hitoktatás az egész országban. A tankönyvekhez módszertani könyvek és munkafüzetek is készültek, ezek pedig folyamatosan magyarul is megjelentek. A fordítást és a kiadást a Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ biztosította.

A változás az iskolaügyi reform gyors bevezetése után következett be. Abban az időben a Katolikus Kateketikai és Pedagógiai Központ irányításával egy új szerkezetű tanmenet kísérleti jellegű tanítása volt folyamatban. Mivel az iskolaügyben bekövetkezett változásra azonnal reagálni kellett, a Püspökkari Konferencia döntése alapján új kerettanterv lépett érvénybe. Ehhez az említett Központ munkatársai módszertani könyvet és munkafüzetet is készítettek. (Tekintettel arra, hogy a reform folyamatosan került bevezetésre – tanévenként 2-2 osztályban –, ilyen tempóban készültek a módszertani könyvek is.) Ezeket terjedelmük és áruk miatt képtelenség volt magyarra lefordítani, így csupán a munkafüzetek fordítására és kiadására került sor. Megjegyzendő, hogy ez az új kerettanterv is egységes volt az egész országban.

Amire a megjelent hírek rá akartak mutatni, az valószínűleg az, hogy nem szokványos, hogy először jelenjen meg a módszertani könyv és a munkafüzet, és csak azután a tankönyv. Ezért látta a Püspökkari Konferencia elérkezettnek az időt, hogy a hittankönyvek is megírásra kerüljenek. Ez meg is történt, az említett hírekben közölt információk helyesek: a tankönyvek nyomdakész állapotban vannak. Mivel a végleges változatok (amihez hozzátartozik az egyházi jóváhagyás és a nyomdai előkészítés) csak az elmúlt év végén születtek meg, lehetetlen volt elérni, hogy a magyar fordítás is elkészüljön az új iskolaév kezdetére. A helyzet tehát az, hogy a szlovák iskolákban már az új tanévtől, a magyar tannyelvűekben pedig a 2016/2017-es tanévtől kezdve lesznek használhatók az új hittankönyvek. A fordítással és kiadással összefüggő tevékenységeket a Szlovák Püspökkari Konferencia Kateketikai és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketikai Albizottsága koordinálja. Jelenleg öt évfolyam számára készül a fordítás, így minden remény megvan arra, hogy a szükséges határidőre elkészül az összes magyar hittankönyv.

                                                                                                           Bogár Imre

 

Pozsonyi hitoktatói találkozó - 2015. február 28.

Gondolatok Bíró László püspök atya előadásaiból

A családról...

    Korunk már-már elhiteti velünk, hogy nincsenek értékek, nincs értelme hűségről, szeretetről, házasságról, családról beszélni. Ferenc pápa talán éppen ezért szólt a hagyományos értékek mellett még a családokról szóló szinódus előtt.

    A szentatya először is korunk társadalmát az ideiglenesség társadalmának nevezte, hiszen úgy tűnik, az emberek csak a pillanatnak élnek, és nem kívánnak elköteleződni. Téves felfogások születnek az örömről, mert azt összetévesztik az élvezetekkel, a birtoklással, az extremitásokkal. Pedig ezek az ideiglenes öröm-források csak a felszínen tudnak maradni, nem válnak belső boldogságunk részévé. Az igazi öröm a találkozásból születik. Abból a felismerésből, hogy „elfogadnak, megértenek, szeretve vagyok“. Ez a találkozás mindig személyes jellegű, személytől indul ki, és egy másik személyt szólít meg. Így alakulhat ki az állandóság kultúrája, melyben a személyes kapcsolatok, találkozások alakulnak ki az Isten felé, mások felé. Ebben a találkozásban van személyes odafigyelés és adakozó szeretet.    

    A másik probléma, hogy a leselejtezés társadalmát éljük, melyben könnyen felejthető az emlékezés és jövőkép, az idősek és a fiatalok egyaránt. Vissza kell fordulni a hagyományainkhoz, gyökereinkhez, beléjük kell kapaszkodnunk, hogy általuk a jövőt tudjuk építeni. Ennek a kincsnek az őrzői az idős emberek, akik hordozzák és átadják számunkra a hitet, megtanítanak minket imádkozni, beemelnek minket nemes örökségünkbe.

    A családokról szóló szinódus a szentatya gondolatait fűzte tovább és mélyítette el a nemzedékek összetartozásának a gondolatát. A vitákat lezáró beszédben megfogalmazódott, hogy a családokat érintő körülmények nagyon összetettek, és megváltoztak korunkban. Ezért megértéssel kell fordulni minden probléma felé. Fel kell ismerni minden emberben az Isteni Ige elhintett magjait, hiszen az evangéliumi mag mindenkiben megvan. Az ítélkezés helyett meg kell becsülni bennük ezeket az értékeket. Tisztelettel kell rájuk tekinteni annak ellenére, ha már, vagy még nem tudják tükrözni Krisztus teljes szeretetét.

    A szentatya szavai  biztatóak, mert azt kéri tőlünk, hogy merjünk szembenézni a emberi valóságunkkal. Az Egyház bűnösökből áll, akiknek szükségük van a Megváltásra. Ez az Egyház Krisztus jegyese, és szélesre tárja kapuját a bűnbánatra. Nem szégyenkezik, és nem is mond le rólunk, hanem bátorít a Jegyesünkkel való mennyei találkozásra. 

    Mit tehetünk családjainkért, házasságainkért? Ferenc pápa erre is adott választ a szinódus után a hozzá fordulóknak. Kér minket, hogy ne torzítsuk el a házasság fogalmát, beszédünk legyen megfontolt, tiszta, tükrözze az Egyház tanítását; ne engedjük, hogy tudatunkban leértékelődjön a család, a házasság szentsége.

    Legyünk mi is „időpazarlók“, ahogy Jézus is az volt. Jézus bőven adott időt mindenki számára, aki őt a nyomorúságával, bűnével, hiányosságával felkereste. Tette ezt azért, mert fontos volt számára a család, a szeretetben megélt emberi közösség. Legyen nekünk is gondunk embertársaink lelki sérülésének a gondozására.

    A tanúságtétel, vagyis a hitelesen megélt házas- és családi élet a legjobb példája házasságok boldog megélésének. A tartós boldogságunk feltétele viszont, ha egyek maradunk az Atyával, ahogy Jézus tette. Kiüresítette önmagát, vagyis szétosztotta önmagát adakozó szeretetével.  

    Példaképünk a Szűz Anya legyen, akinek a hitét szemlélve formálódhat a mi hitünk is, és segíthet minket a „világra hozni Jézust”.

                                                                                                                      Baka Szilvia

    Képgaléria

2018. szeptember

HÍVOM A CSALÁDOKAT,

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

Ez a levelem a Szent Család történetén elmélkedő sorozat utolsó darabja. Az elmélkedések alapját a Ferenc pápa Amoris Laetitia c. apostoli buzdítására alapozott, a Világiak, Család és Élet Dikasztériuma által kiadott katekézisek képezik.

Az öröm kultúrája. Az örömre sokszor gondolunk úgy, mint vágyainknak, személyes elgondolásainknak, szívünk legédesebb óhajainak megkoronázására. De vajon meg tudjuk-e egyáltalán mondani, hogy mi teszi igazán boldoggá az embert? A tömegkommunikáció által uralt mai kultúránkban nehezen tudnánk olyan mintát ajánlani az embereknek, amely érvényes lenne minden országban, hagyományban és kultúrában. Tekintsünk csak például a mobil telefonra: majdnem mindenkinek saját készüléke van, akinek még nincs, az is szeretné, ha mielőbb lenne.

Más szóval nagyon finoman, de annál hatékonyabban elénk áll egy példakép: ha boldog akarsz lenni, és azt akarod, hogy a társadalom befogadjon, akkor sürgősen szerezz egy mobiltelefont. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy aki egy mobil telefont birtokol, az megtalálta a boldogságot. Az sem vezet a boldogsághoz, ha küzdünk és harcolunk egy olyan életformáért, amely csak keveseknek adatik meg. A Szent Család történetének egy epizódja felvillantja az igazi öröm felé vezető utat. Szt. Lukács evangélista feljegyzi, hogy Mária és József első reakciója a templomban ülő és a tanítókkal egyenrangú félként beszélgető tizenkét éves Jézus láttán a csodálat volt, nem pedig a harag, a méltatlankodás, vagy valamilyen egyéb negatív érzelem, noha ezeket indokolttá tehette volna az a kétségbeesett aggodalom, amit átéltek, amikor azt hitték, hogy fiúkat elveszítették. A gyermek, akit Mária kilenc hónapig a szíve alatt hordozott, akit József Heródes gyilkos szándéka elől Egyiptomba menekített, most valami számukra váratlan és meglepő dolgot tesz. Szívüket leírhatatlan örömmel tölti el a mély csodálat. Talán ahhoz az érzéshez hasonlít ez, amelyet akkor érzünk, ha vágyainkat és elképzelésünket messze meghaladó ajándékot kapunk.

Idézzétek fel saját életetekből olyan váratlan örömöket, amelyek megerősítették szeretetkapcsolatotokat! Mi volt az első gondolatotok, amikor megértettétek, hogy különleges örömben részesültetek?

Az igazi öröm, amely mindig váratlan és meglepetésszerű, a végtelen felé tágítja szívünket. Ha olyan öröm ér, amelyet kerestünk, és amelyre törekedtünk, akkor késztetést érzünk arra, hogy tovább keressünk valami még nagyobbat, valami eddig elérhetetlennek tartottat. Az ember nem akkor örül igazán, ha vágyai beteljesedtek, hanem ha olyan boldogság jut osztályrészéül, amelyről nem is álmodott. Gábor főangyal Máriához intézett köszöntését „Ave”-ként, „üdvözöllek”-ként fordítjuk, pedig valójában „örvendezzél” a jelentése. Gábor főangyal valami elképzelhetetlenről értesíti ezt a fiatal, názáreti menyasszonyt,

aki eddig csak Józseffel való szerelméről álmodozhatott. Ez az esemény radikálisan megváltoztatta terveit. Az angyal azt is bejelenti, hogy amit most hírül ad, nagy öröm forrása lesz. Az igazi öröm mindig felborítja terveinket és túlmutat korlátozott emberi horizontjainkon. Ez az alapvető oka annak, hogy a keresztény üzenetet gyakran gyanakvással fogadják, mintha az az emberi boldogság ellensége lenne. XVI. Benedek nagyon világosan fogalmazta meg a kérdést: "Vajon az Egyház parancsolataival és tilalmaival nem azt keseríti-e meg számunkra, ami az életben a legszebb? Vajon nem éppen ott állít-e tilalomfákat, ahol a Teremtőtől számunkra elgondolt öröm boldogságot kínál, mintegy ízelítőt adva az isteni természetből? Ám azzal válaszolt erre a kérdésre, hogy a kereszténységből nem hiányoztak ugyan túlzások és eltévelyedett aszketizmusok, de az Egyház hivatalos tanítása, hűségesen a Szentíráshoz, nem az erószt mint ilyet tagadta, hanem annak pusztító felfogásával szállt harcba. Az erósz hamis istenítése ugyanis nem fölemelkedés, az isteni természetben való részesedés »eksztázisa«, hanem az ember letaszítása.” (AL 147)

Isten semmiképpen nem ellensége az emberi örömnek. Ellenkezőleg, azt szeretné, hogy az emberi személyek bővelkedjenek minden emberi örömben, ideértve az oly gyakran félre értelmezett erotikus örömöt is. A szexuális gyönyör igazi ellensége –szemben sokak vélekedésével – nem Isten, nem az evangélium, és nem is az Egyház. Maga az eredeti bűntől sebzett ember gyengesége az, ami embertelenné teszi a Teremtő szép és csodálatra méltó ajándékát. Az igaz öröm eléréséhez szükséges az érzelmek és az ösztön nevelése, és ennek érdekében korlátokat is fel kell állítani. A túlzás, az ellenőrzés hiánya és a megszállottság egy bizonyos élvezettel kapcsolatban végül elrontja és megbetegíti magát az élvezetet, és károsítja a családi életet. A szenvedélyeket az önátadás és önmegvalósítás szolgálatába állításával gazdagíthatjuk a családon belüli személyes kapcsolatokat. Nem az intenzív öröm pillanatairól való lemondásról van szó, hanem arról, hogy azokat egybeszőjük a nagylelkű odaadás, a türelmes remény, az elkerülhetetlen fáradtság, és az eszményekért való erőfeszítések egyéb alkalmaival. Mindez együtt a családi élet teljességét szolgálja. (vö. AL 148). „Isten szereti az ember örömét, ő mindent azért teremtett, hogy örülni tudjunk. Engedjük felfakadni az örömöt gyengédsége láttán, amikor ezt javasolja: »Fiam, ha van miből, tégy jót magaddal. (. .. ) Ne vond meg magadtól a jó napot.« (Sir 14,11.14). A házaspárok Isten akaratának felelnek meg, ha követik ezt a szentírási buzdítást: «A jólét napjain élvezd a jót.» (Préd 7,14) ". (AL 149)

Hogyan tudjátok gyerekeiteket korunk hamis prófétáinak a nemiséggel kapcsolatos áltudományos tanításaitól megóvni? Milyen szerepet játszik ebben az, ahogy házaspárként egymáshoz viszonyultok?

Az emberi öröm forrása az evangélium, bölcsője a család. A fiatalok azért kötnek házasságot, mert az öröm teljességére vágynak. Ha aztán ezt a teljességet nem találják meg, csalódnak a házasságban. Paradox módon mindenki keresi, és mindenki határozottan ígéri az örömöt a házasságban, mégis sokan találják magukat egyhamar házasságuk roncsai között. Miért fullad kudarcba egyre több házasság? Sikeresnek tekinthető-e egy házasság csak azért, mert a felek mindvégig hűségesek maradtak, de házasságukat nem a szeretet örömében élték meg? Más szóval: megélheti-e a házasság teljességét egy házaspár csupán azáltal, hogy hűségesek, vagy ehhez házasságuknak ízét és színe-javát adó sokkal mélyebb és radikálisabb elkötelezettségre van szükség? Napjainkban a múlt századokhoz képest robbanásszerűen növekszik a felbomlott házasságok száma, de azt sem mondhatjuk, hogy a múltban minden házasság sikeres volt, mert a felek együtt maradtak, „amíg a halál el nem választotta” őket. A házassághoz kapcsolódó lelki és morális elvárások elhomályosítottak egy lényeges elemet. ”A házasságban ki kell virágoztatni a szeretet örömét. Az élvezet megszállott keresése rabszolgává tesz, és kizárja a kielégülés egyéb formáit. Az öröm kitágítja a valódi élvezet képességét, és lehetővé teszi különféle dolgok ízlelését az életnek abban a fázisában is, amikor a testi élvezet hanyatlóban van. Ezért mondta Szent Tamás, hogy az öröm szó a szív kitágulására vonatkozik. A házassági öröm fájdalmak közepette is megélhető, magában foglalja annak elfogadását, hogy a házasság örömök és fáradalmak, feszültségek és pihenés, szenvedések és megszabadulások, kielégülések és keresések, gondok és élvezetek szükségszerű kombinációja, mindig a barátság útján járva, amely arra készteti a házastársakat, hogy a kölcsönös segítség és szolgálat által törődjenek egymással.” (AL 126)

Lehet-e a szeretet örömét ébren tartani és dédelgetni a házasságban leélt gyakran hosszú és monoton éveken át? Elég-e ehhez a házaspár kölcsönös megegyezése? Elegendő-e saját akaratuk és jó szándékuk szerető kapcsolatuk állandó megújítására? Sok házaspár elköveti azt a hibát, hogy kapcsolatukat annyira leegyszerűsíti, hogy az már-már drámai, és gyakran ellentmondásos helyzetté válik. Nem csupán a szándékon múlik ez, hanem sokkal inkább a szépség iránti érzéken. Ez teszi a házaspárokat képessé, hogy felfogják és értékeljék „a másik által képviselt nagy értéket, amely más, mint testi vagy pszichés varázs, lehetővé téve, hogy a személyiség szakralitása hasson anélkül, hogy birtokolni akarnák egymást. A fogyasztói társadalomban az esztétikai érzék elszegényedik, ezért kialszik az öröm. Minden csak azért van, hogy megvegyük, birtokoljuk és elfogyasszuk, még a személyek is. Ezzel szemben a gyengédség az önző birtoklás vágyától megszabadult szeretet megnyilvánulása, arra tesz képessé, hogy mérhetetlen tisztelettel és bizonyos félelemmel álljunk meg a másik személy előtt, nehogy kárt tegyünk benne vagy megfosszuk a szabadságától. Ilyenkor szeretettel szemléljük és értékeljük azt, ami a személyiségében szép és szent, ami túl van a szükségleteinken. Így válik lehetővé, hogy akkor is a javát keressük, ha tudjuk, hogy nem lehet a mienk, vagy ha testileg már nem vonzó, netán agresszív, vagy a terhünkre van. A szereteten múlik, hogy azt, aki számunkra kedves, viszonzást sem várva megajándékozzuk. A szeretet esztétikai élménye fejeződik ki abban a tekintetben, amely a másikat önmagáért nézi akkor is, ha öreg, beteg vagy érzékileg már nem vonzó. Az ilyen értékelő tekintetnek rendkívüli jelentősége van, és a mellőzése általában kárt okoz. Mi mindent megtesznek a házastársak és a gyermekek csak azért, hogy észrevegyék őket és számoljanak velük! Sok seb és válság abból fakad, hogy elmulasztottuk egymás szemlélését. Sokan panaszkodnak: a férjem rám sem néz, úgy látszik, láthatatlan vagyok számára! Légy szíves, nézz rám, amikor hozzád beszélek! A feleségem már rám sem néz, csak a gyerekekkel foglalkozik. Otthon nem számítok, rám sem néznek; olyan, mintha nem is léteznék. A szeretet megnyitja a szemet, és mindenen túl megláttatja, milyen nagy érték a másik emberi személy. (vö. AL 127, 128)

Mit tudtok tenni azért, hogy a ti szeretetek öröme növelje a szeretetet az egész családban és környezetetekben?

Az öröm nem járandóság, amely minden családi szituációval együtt jár, hanem a család identitásának része. Ha hiányzik az öröm, a család vagy válságba kerül, vagy mindennapossá válik a veszekedés. Igazi és mély spiritualitásra van szükség. „Éljünk a szemlélődő szeretet örömében. Mindnyájunkat szeretetre teremtettek, ezért nincs nagyobb öröm, mint megosztani valami jót: »Adj, és fogadj el, és tedd igazzá lelkedet!« (Sir 14,16). Az élet legintenzívebb örömei akkor születnek, amikor a mennyország elővételezéseként elősegítjük mások boldogságát. Édes és vigasztaló a mások megörvendeztetéséből fakadó öröm, amikor örülni látjuk testvéreinket. Ez az öröm a testvéri szeretet gyümölcse, nem a csak a magára tekintő hiábavalóságé, hanem annak öröme, aki szeret és kedvét leli a szeretett ember javában, amely átárad a másikba és termékennyé válik benne.” (AL 129) Csak ezen az úton válhat valóra, ami emberi logika szerint nem lehetséges, hogy „az öröm megújuljon a fájdalomban. Ahogyan Szent Ágoston mondta: »Minél nagyobb volt a veszedelem a csatában, annál nagyobb az öröm a győzelemben.« Az együtt szenvedő és küzdő házastársak megtapasztalhatják, hogy érdemes volt küszködni, mert elértek valami jót, megtanultak valamit együtt, most jobban meg tudják becsülni, amijük van. Kevés emberi öröm olyan mély és ünnepi, mint amikor két egymást szerető személy közös erőfeszítéssel együtt ért el valamit.” (AL 130)

 

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke