Hitoktatói találkozó

 

2017. április 29-én került sor az utolsó hitoktatói találkozóra ebben az iskolaévben. Az előadó dr. Farkas Zsolt atya, szőgyéni plébános volt, előadásának címe „Az extrémizmus, és annak megoldási lehetőségei a keresztény nevelésben”. Néhány gondolat az előadásból:

Az ember olyan lény, aki Isten szeretetében tud magára találni, és megnyugodni. Ha valamely ok folytán élete során szeretethiányban szenved, akkor más szeretetpótlékot keres magának az Istenen kívül. Ilyen szeretetpótlék lehet a mai fiatal számára a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás. Ennek viszont lesz egy következménye: félresiklik az élete. 

Ahhoz, hogy megértsük a szélsőséges csoportok mentalitását, nagyon pontosan ismernünk kell a történelmi hátterüket, melyben létrejöttek. Ha csak az extrémizmus fogalmát nézzük, jelenthet szélsőségest, kívülesőt, kereten kívülit. Ezen keretek alatt az európai kultúra kereteit kell értenünk. Egy olyan értékrendszert, mely elhagyja a keresztény erkölcsöt, mentalitást. A szélsőséges csoportok ideológiái nem tekintik elfogadhatónak a mi erkölcsi értékeinket. Kompromisszum nélkül vallják nézeteiket, melyek nem ritkán erőszakba is torkollhatnak.

Napjainkban már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást ezekről a csoportokról, hiszen sajnos körbevesznek minket. Teljesen mindegy milyen alapokra épül az ideológiájuk, a végeredmény minden esetben a törvényes rend megbontása, az öntörvényű irányítás, az anarchia, majd a diktatúra. Sajnos Szlovákiában is számos csoportosulás létezik, melyek vagy politikai pártok, vagy egyesületek, mozgalmak, esetleg zenei irányzatok köré csoportosulnak. Szimbólumaik, öltözékük lehet számunkra árulkodók.                                            

Tudnunk kell róluk, mert fiataljaink behálózására törekszenek. És fiataljaink sajnos kapcsolódnak is hozzájuk. Miért? Mert a családjaink krízisben vannak. Kamaszaink a középiskolás korban elhagyják a családi otthont, kikerülnek a család látótávolságából, és talán a szeretet-melegből is. „Boldogságpótló szerekhez” nyúlnak, melynek egyik fajtája a befogadó közösség, éppenséggel egy szélsőséges csoport. Egy olyan csoport, ahol alapfeltétel egy küzdősport eredményes gyakorlása, a fegyelem megtartása, a parancs teljesítése, az ideológiák kérdés nélküli elfogadása, és bármi áron való megvédése...                                         

Mit tehetünk ellene? Keresztényként, Egyházunk tagjaként olyan közösséget kell alkotnunk, ahol a kamaszok is jól érezik magukat, ahol otthon vannak, befogadó közösség várja és szeretettel is veszi őket körül. Ha ezzel találkozik az egyén az Egyházban, nem lesz oka más közösségek felé irányulni, - mint például az extrém szélsőséges csoportok - hiszen a befogadó közegben jól fogja magát érezni, elfogadottá és befogadottá válik. Mutassunk fel ezért számukra vonzó alternatívákat: plébániai közösségeket, a Cserkész mozgalmat, programokat. Tudják ezekben felfedezni az igazi nemzeti és kulturális értékeket, kapcsolódási pontokat, szeretetközösséget.

 

Mons. Burián László

1922-2014

 

„Istenem,

úgy tűnik, hogy visszaadjuk Neked azokat, akiket Te adtál nekünk.

De ahogyan Te sem vesztetted el őket, amikor nekünk adtad,

úgy mi sem veszítjük el őket hazatértükkor.

Te nem úgy adsz, mint a világ.

Amit Te adsz, azt nem veszed el,

mert ami a Tiéd, az a mienk is, ha a Tieid vagyunk.”

  

 

 

        Laci bácsi hazament…

    Vagy talán sokkal inkább előttünk ment. Papként, emberként, magyarként.  Csaknem 92 évre, nekünk ajándékozta őt az Isten. Élete, története történelem, és ő ennek a történetnek nem szenvedője, hanem alkotója, lelkiismeretes, szeretetteljes hordozója volt.

    Számos díj, kitüntetetés és elismerés méltatta életútját. Az utolsót a Szent István-emlékérmet már nem tudta személyesen átvenni...

    Vagy talán mégis. A legfontosabbat igen. Az életműdíjat Mesterétől, 2014. április 22-én vette át:

 „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12, 26)

    Néhány évvel ezelőtt egy interjúban nyilatkozta: „ … a szeretet végső győzelmében továbbra is rendületlenül hiszek. Hiszek abban, hogy minden ember tehet azért, hogy egy kis fényt vigyen az életbe.”

    Laci bácsi, ez voltál nekünk: SZERETET ÉS FÉNY. Hitoktatás több mint kilencven év szolgáló szeretetében.

Istenem, Köszönjük őt neked!

    Burián László temetése 2014. április 25-én lesz Párkányban, 16.30-kor, az engesztelő szentmiseáldozat pedig 18.00 órától a plébániatemplomban.

             R. I. P.

 

 

Megjegyzések az új hittankönyvekkel kapcsolatban

 

Február utolsó hetében több médium is foglalkozott az új hittankönyvekkel, és ezekben a hírekben több pontatlanság is megjelent. Konkrétan: „Szlovákiában mindmáig nem volt egységes hittankönyv. Minden egyházmegye a saját tankönyvei és munkafüzetei alapján tanított.” Ebben az esetben valószínűleg félreértésről vagy pontatlan fogalmazásról van szó. Ez a helyzet a bársonyos forradalomtól a kilencvenes évek közepéig állt fenn. A Szlovák Püspökkari Konferencia egyes bizottságainak kialakulása után minden szakterületen elkezdődött az érdemi munka. A Kateketikai Bizottság akkori elnöke, Rudolf Baláž, besztercebányai megyéspüspök kezdeményezésére az említett bizottság tagjai nekifogtak az egységes hittankönyvek elkészítéséhez. A Püspökkari Konferencia pedig 1996. június 3-i nyitrai ülésén elfogadta az egész Szlovákiára érvényes kerettantervet. Hivatalosan tehát ettől az időponttól – immár tizenkilenc éve – egységesen folyik a hitoktatás az egész országban. A tankönyvekhez módszertani könyvek és munkafüzetek is készültek, ezek pedig folyamatosan magyarul is megjelentek. A fordítást és a kiadást a Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ biztosította.

A változás az iskolaügyi reform gyors bevezetése után következett be. Abban az időben a Katolikus Kateketikai és Pedagógiai Központ irányításával egy új szerkezetű tanmenet kísérleti jellegű tanítása volt folyamatban. Mivel az iskolaügyben bekövetkezett változásra azonnal reagálni kellett, a Püspökkari Konferencia döntése alapján új kerettanterv lépett érvénybe. Ehhez az említett Központ munkatársai módszertani könyvet és munkafüzetet is készítettek. (Tekintettel arra, hogy a reform folyamatosan került bevezetésre – tanévenként 2-2 osztályban –, ilyen tempóban készültek a módszertani könyvek is.) Ezeket terjedelmük és áruk miatt képtelenség volt magyarra lefordítani, így csupán a munkafüzetek fordítására és kiadására került sor. Megjegyzendő, hogy ez az új kerettanterv is egységes volt az egész országban.

Amire a megjelent hírek rá akartak mutatni, az valószínűleg az, hogy nem szokványos, hogy először jelenjen meg a módszertani könyv és a munkafüzet, és csak azután a tankönyv. Ezért látta a Püspökkari Konferencia elérkezettnek az időt, hogy a hittankönyvek is megírásra kerüljenek. Ez meg is történt, az említett hírekben közölt információk helyesek: a tankönyvek nyomdakész állapotban vannak. Mivel a végleges változatok (amihez hozzátartozik az egyházi jóváhagyás és a nyomdai előkészítés) csak az elmúlt év végén születtek meg, lehetetlen volt elérni, hogy a magyar fordítás is elkészüljön az új iskolaév kezdetére. A helyzet tehát az, hogy a szlovák iskolákban már az új tanévtől, a magyar tannyelvűekben pedig a 2016/2017-es tanévtől kezdve lesznek használhatók az új hittankönyvek. A fordítással és kiadással összefüggő tevékenységeket a Szlovák Püspökkari Konferencia Kateketikai és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketikai Albizottsága koordinálja. Jelenleg öt évfolyam számára készül a fordítás, így minden remény megvan arra, hogy a szükséges határidőre elkészül az összes magyar hittankönyv.

                                                                                                           Bogár Imre

 

Pozsonyi hitoktatói találkozó - 2015. február 28.

Gondolatok Bíró László püspök atya előadásaiból

A családról...

    Korunk már-már elhiteti velünk, hogy nincsenek értékek, nincs értelme hűségről, szeretetről, házasságról, családról beszélni. Ferenc pápa talán éppen ezért szólt a hagyományos értékek mellett még a családokról szóló szinódus előtt.

    A szentatya először is korunk társadalmát az ideiglenesség társadalmának nevezte, hiszen úgy tűnik, az emberek csak a pillanatnak élnek, és nem kívánnak elköteleződni. Téves felfogások születnek az örömről, mert azt összetévesztik az élvezetekkel, a birtoklással, az extremitásokkal. Pedig ezek az ideiglenes öröm-források csak a felszínen tudnak maradni, nem válnak belső boldogságunk részévé. Az igazi öröm a találkozásból születik. Abból a felismerésből, hogy „elfogadnak, megértenek, szeretve vagyok“. Ez a találkozás mindig személyes jellegű, személytől indul ki, és egy másik személyt szólít meg. Így alakulhat ki az állandóság kultúrája, melyben a személyes kapcsolatok, találkozások alakulnak ki az Isten felé, mások felé. Ebben a találkozásban van személyes odafigyelés és adakozó szeretet.    

    A másik probléma, hogy a leselejtezés társadalmát éljük, melyben könnyen felejthető az emlékezés és jövőkép, az idősek és a fiatalok egyaránt. Vissza kell fordulni a hagyományainkhoz, gyökereinkhez, beléjük kell kapaszkodnunk, hogy általuk a jövőt tudjuk építeni. Ennek a kincsnek az őrzői az idős emberek, akik hordozzák és átadják számunkra a hitet, megtanítanak minket imádkozni, beemelnek minket nemes örökségünkbe.

    A családokról szóló szinódus a szentatya gondolatait fűzte tovább és mélyítette el a nemzedékek összetartozásának a gondolatát. A vitákat lezáró beszédben megfogalmazódott, hogy a családokat érintő körülmények nagyon összetettek, és megváltoztak korunkban. Ezért megértéssel kell fordulni minden probléma felé. Fel kell ismerni minden emberben az Isteni Ige elhintett magjait, hiszen az evangéliumi mag mindenkiben megvan. Az ítélkezés helyett meg kell becsülni bennük ezeket az értékeket. Tisztelettel kell rájuk tekinteni annak ellenére, ha már, vagy még nem tudják tükrözni Krisztus teljes szeretetét.

    A szentatya szavai  biztatóak, mert azt kéri tőlünk, hogy merjünk szembenézni a emberi valóságunkkal. Az Egyház bűnösökből áll, akiknek szükségük van a Megváltásra. Ez az Egyház Krisztus jegyese, és szélesre tárja kapuját a bűnbánatra. Nem szégyenkezik, és nem is mond le rólunk, hanem bátorít a Jegyesünkkel való mennyei találkozásra. 

    Mit tehetünk családjainkért, házasságainkért? Ferenc pápa erre is adott választ a szinódus után a hozzá fordulóknak. Kér minket, hogy ne torzítsuk el a házasság fogalmát, beszédünk legyen megfontolt, tiszta, tükrözze az Egyház tanítását; ne engedjük, hogy tudatunkban leértékelődjön a család, a házasság szentsége.

    Legyünk mi is „időpazarlók“, ahogy Jézus is az volt. Jézus bőven adott időt mindenki számára, aki őt a nyomorúságával, bűnével, hiányosságával felkereste. Tette ezt azért, mert fontos volt számára a család, a szeretetben megélt emberi közösség. Legyen nekünk is gondunk embertársaink lelki sérülésének a gondozására.

    A tanúságtétel, vagyis a hitelesen megélt házas- és családi élet a legjobb példája házasságok boldog megélésének. A tartós boldogságunk feltétele viszont, ha egyek maradunk az Atyával, ahogy Jézus tette. Kiüresítette önmagát, vagyis szétosztotta önmagát adakozó szeretetével.  

    Példaképünk a Szűz Anya legyen, akinek a hitét szemlélve formálódhat a mi hitünk is, és segíthet minket a „világra hozni Jézust”.

                                                                                                                      Baka Szilvia

    Képgaléria

2018. augusztus

HÍVOM A CSALÁDOKAT,

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

Folytatom a Világiak, Család és Élet Dikasztériuma által írt és Ferenc pápa Amoris Laetitia c. apostoli buzdítására alapozott katekézis-sorozat alapján a Szent Család történetének elemzését.

A remény kultúrája. Hogy történhetett ez meg, mondjuk sokszor, amikor valamilyen váratlan kellemetlenség ért, amikor az események számunkra kedvezőtlen fordulatot vettek. Ilyenkor tehetetlennek, tanácstalannak érezzük magunkat, szívünk legtöbbször elutasítással, esetleg ingerültséggel, nemritkán dühödten reagál. Rá kell eszmélnünk, hogy életünket nem élhetjük le egy magunk elhatározta terv, vagy program alapján. Az élet állandó küzdelem, új meg új elhatározásokat kell hoznunk, gyakran kell kompromisszumokat kötnünk, ha nem akarunk sem a látszólag értelmetlenül alakuló eseményekkel sodródni, sem összeszorított fogakkal egy általunk jónak, a magunk számára arra érdemesnek vélt cél felé haladni. Változó korunkban sok a bizonytalanság, ami ma vonzó célnak tűnik, néhány év múlva már elavultnak minősülhet, állandóan új kihívásokkal, új lehetőségekkel és új korlátokkal szembesülünk. A bizonytalanságoknak ebben a forgószelében dönthetünk-e helyesen, megtalálhatjuk-e a jó célt és a hozzá vezető utat? Remélhetjük-e, hogy teljes odaadással és a sikerben feltétlenül bízva elérjük azt az ideális célt, amelyre feltettük életünket? Az emberek többsége úgy véli, nem érdemes egész életünkben futnunk valami után, ami elérhetetlennek látszik.

Mária megtapasztalta az emberi ügyek dinamikáját annak minden mélységével. Az evangéliumból tudjuk, hogy olyan események középpontjába került, amelyeket el sem tudott képzelni. Az első szava ez volt: „Miképpen lesz ez?” (Lk 1, 34) A köztudatban talán túlzottan is olyan kép él Máriáról, hogy engedelmesen, szinte ösztönösen elfogadta azt, amit Isten vele tervezett, és amit neki szánt. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy neki is emberi szíve van, mint minden teremtménynek, nem tehetett mást, csak csodálkozhatott, reflektálhatott vagy megkérdőjelezhette saját történelmi szerepét. Az evangélium sehol sem említi, hogy Mária egyértelmű, világos választ kapott volna kérdéseire. Egyetlen mondat utal csak arra, hogy hogyan reagált Jézus szavaira, amikor tizenkét éves fia arról beszélt, hogy Atyja dolgaiban kell lennie, szülei nem értették szavait, de „anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat”. (Lk 2, 51) Ez a mondat arra tanít minket, hogy a váratlan, elképzelhetetlen, néha nem kívánatos eseményeket is őrizzük meg szívünkben.

Idézzétek fel saját életetekből olyan pozitív és negatív váratlan fordulatokat, amelyek miatt addigi terveiteket, elgondolásaitokat meg kellett változtatnotok! Milyen hatással voltak ezek életetekre?

Semmilyen tapasztalatot nem törölhetünk ki életünkből, ellenkezőleg, bensőnkben mindent meg kell őriznünk, mindennek van jelentősége, előbb-utóbb minden megvilágosodhat számunkra, rácsodálkozhatunk Isten terveinek a nagyszerűségére. Természetesen az ember nem képes teljesen megérteni az élet minden eseményét, a csodálkozás teljesen természetes dolog, de nem helyes félretenni és megpróbálni elfelejteni mindazt, ami nem a mi szándékunk szerint történt. Ezzel nem valamiféle isteni fatalizmust akarunk védeni, amely szerint, amit átélünk és tapasztalunk, az előre meg volt határozva és idővel megérthetővé válik az ember korlátozott felfogása számára is. Ezzel tagadnánk az emberi szabadságot. Valójában minden ember története az ember szabadságának legnagyobb és legkülönlegesebb megerősítése. Gábor angyal megkérdezte Máriát, hogy rendelkezésére áll-e az isteni tervnek. Teljes szabadsága volt igent vagy nemet mondani. József esetében is ugyanezt látjuk. Isten soha, senkit nem kényszerít arra, hogy valamit megtegyen, és soha nem manipulálja felülről az emberi ügyeket. Ebből az is következik, hogy mindenki szabadon dönthet arról, hogy Istent mennyire vonja be életébe. Ferenc pápa figyelmeztet: vegyük észre Isten szavában az utunkat megvilágító fénysugarat, mert „Isten szava nem elvont tételek sorozata, hanem a válságon vagy fájdalmakon átmenő családok számára is útitárs, és megmutatja nekik az út célját, ahol »Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás és fájdalom. (Jel 21,4)«". (AL 22) Isten szava kivétel nélkül minden házaspárnak a legjobb útitárs. Nincs olyan társkapcsolati vagy családi szituáció, amelyre vonatkozóan Isten szava nem az Ő intim közelségét bizonyítaná.

Az alapvető kérdés azonban az, hogy mit világít meg Isten szavának fénysugarával. Ferenc pápa hangsúlyozza, amit az írás többszörösen és mindenekelőtt hangoztat: az út célját. Korunkban is éppen ez az alapvető kérdés: annak tudatában élünk-e, hogy mi az a célpont, ahová földi zarándokutunk vezet? Amikor egy íjász kilövi a nyílvesszőt, számára nem az a fontos, hogy honnan lövi ki a nyílvesszőt és az milyen pályát ír le, hanem csak az, hogy nyílvesszője a célba találjon. Természetesen mindezek a részletek szorosan hozzátartoznak a nyilazás művészetéhez, de nem ezek a leglényegesebbek. A lényeg a célba találás. Korunkban sokan nem így gondolkodnak. Foglalkoznak a kiindulási ponttal, nemritkán úgy ítélik meg, hogy már ennek a kiindulásnak az áldozatává váltak, mert olyan családba születtek, amelynek tőlük független és általuk nem kívánt kapcsolatai voltak és vannak. Hajlanak arra, hogy gondosan válasszák meg életük minden egyes lépését anélkül, hogy egyszer is meggondolták volna, hogy hova vezet útjuk. Az emberek ritkán

foglalkoznak életük értelmével és céljával. Csak az isteni szó vet hiteles fényt az ember létezésére, ebben a fényben csillan meg a színe és java mindennek, ami emberi, villan fel földi zarándokutunk végpontja is. Ennek láttán az emberben felébred a vágy és a remény a végpont iránt. Ez a remény mindennél nagyobb és mélyebb, az ember felhagy az élet különféle mozzanatai miatti aggodalommal; megérzi élete minden egyes fordulatában azt a vonzerőt, amely igazi végső célja felé lendíti.

Milyen szerepet játszik mindennapi életetekben Isten szava? Mikor értettétek meg, hogy hova vezet az a zarándokút, amelyen elindultatok?

A kulturált reménykedést a családban lehet elsajátítani, ahol az élet minden mozzanata mindennapi kenyérré válik, kezdve a házastársak kapcsolatával. Erre vonatkozik Ferenc pápa intelme is: „Van egy olyan pont, ahol a házaspár szeretete eléri a legnagyobb szabadságot, és az egészséges autonómia alapjává válik: amikor mindegyikük felfedezi, hogy a másik nem az övé, hanem van egy sokkal fontosabb tulajdonosa, az ő egyedüli Ura. Senki más nem tarthat igényt arra, hogy a szeretett személy legszemélyesebb és legrejtettebb bensőjét birtokolja, egyedül Isten foglalhatja el minden személy életének középpontját.” (vö. AL 320)

A házastársat sohasem szabad saját játékszernek tekinteni, mert – és ez alapvetően fontos -- vele és általa nyílik meg az élet teljességéhez vezető út. Mennyi kegyelemben, milyen békében és örömben lenne része a házaspároknak, ha házas kapcsolatukat ennek szellemében alakítanák! Hazugság a házastársban csak gyönyörforrást látni, ez ugyanakkor nagy veszély is a házasságra. A házastárs nem teszi életünket teljessé, de általa juthatunk el a Teljességhez, Akihez hívva vagyunk. Csak az, aki ebben a perspektívában él, remélheti, hogy erőt kap olyan helyzetekben, amelyekben a szavak alkalmatlannak és jelentéktelennek tűnnek, különösen olyankor, „amikor a családi életet megérinti egy kedves személy halála. Magára hagyni egy családot akkor, amikor egy haláleset megsebzi, az irgalmasság hiánya és egy pasztorációs alkalom elvesztegetése volna. Az ilyen magatartás bezárhatja a kapukat mindenféle más evangelizáló tevékenység előtt.” (AL 253)

A halál nem a vég és nem az emberi élet csődje, ahogy azt ma gyakran mondják. Igaz, hogy a halál egyrészt az ember lehetőségeinek határa, másrészt azonban új személyi méltóságunk küszöbe. Valóban, „ha elfogadjuk a halált, fel tudunk rá készülni. A készület útja az útitársaink iránti szeretetben való növekedés addig, amikor már »nem lesz többé halál, sem gyász, sem fájdalom«. (Jel 21,4) Jézus visszaadta anyjának a halott fiút (vö. Lk 7,15), hasonlót tesz majd velünk is. Ne fecséreljük tehát energiáinkat évekig beleragadva a múltba! Minél jobbak vagyunk ezen a földön, annál nagyobb boldogságot tudunk majd megosztani szeretteinkkel az égben. Minél inkább érlelődünk és gyarapodunk, annál több és szebb dolgot vihetünk magunkkal a mennyei lakomára. (AL 258)

Nincs kétféle élet, földi és földöntúli. Ostobaság azt hinni, hogy kiérdemelhetjük a földön túli életet azzal, ha a földi életet megvetjük. Az is abszurd elgondolás, hogy a halált kiküszöbölve élvezhetjük a földi életet. Mindkét szemlélet torz életfelfogásból ered. Az emberi személy élete szent és Isten áldása kíséri. Még nem tökéletes ugyan, de halad a Szentírásban gyakran említett mennyei örök lakoma felé. Élvezzük az örömnek ezt az itt a földön kapott ízelítőjét teljesen és egész valójában, éppen ezáltal készülhetünk fel arra, ami örök.

Az Egyház gyengéden fordul a halál által megsebzett valamennyi család felé. „Megértem annak szomorúságát, aki elveszített egy felettébb szeretett személyt vagy házastársat, akivel mindent megosztott. Maga Jézus is megrendült, és könnyezett egy barátja halála miatt. (vö. Jn 11, 33, 35) És hogyan ne értenénk meg annak könnyeit, aki a gyermekét veszítette el? Ilyenkor ugyanis mintha megállna az idő: megnyílik egy mélység, mely elnyeli a múltat és a jövőt is. Olykor még Istent is vádolják. A házastárs elvesztése különösen fájdalmas tapasztalat. Sokan ilyenkor energiáikat még jobban gyermekeik és unokáik nevelésére és szeretetük kifejezésére fordítják. Ha nincsenek olyan családtagok, akiknek odaszentelhetik magukat, vagy akik hozzájuk ragaszkodnának, akkor kapcsolódjanak be a keresztény közösség életébe különös odafigyeléssel és készséggel kölcsönösen támogatva egymást. (vö. AL 254)

Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy a család elhunyt tagjaitól vett búcsú nem jelent végleges elszakadást?

A halál senkit sem foszthat meg az örömtől, senkitől sem lophatja el életkedvét, mert mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy fáradhatatlanul haladjunk a magunknál és családunknál nagyobb felé, amit elképzelni sem tudunk. Minden családnak ebben a szüntelen törekvésben kell élnie. Menjünk csak, családok, folytassuk az utat! Ne veszítsük el a reményünket korlátaink miatt, de ne is mondjunk le a szeretet és a közösség teljességének a kereséséről. Erre a teljességre kaptunk ígéretet. (vö. AL 325) Ez az igazi keresztény remény, ennek kultúráját terjeszti az Egyház a mai világban alapozva mindarra, amit a családok megvalósítottak és megtapasztaltak, és azokra az alapvető kapcsolatokra, amelyek megtapasztalása az örök szeretetre készít elő Krisztussal, a vőlegénnyel és a szentekkel egységben.

 

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke