Hitoktatói találkozó

 

2017. április 29-én került sor az utolsó hitoktatói találkozóra ebben az iskolaévben. Az előadó dr. Farkas Zsolt atya, szőgyéni plébános volt, előadásának címe „Az extrémizmus, és annak megoldási lehetőségei a keresztény nevelésben”. Néhány gondolat az előadásból:

Az ember olyan lény, aki Isten szeretetében tud magára találni, és megnyugodni. Ha valamely ok folytán élete során szeretethiányban szenved, akkor más szeretetpótlékot keres magának az Istenen kívül. Ilyen szeretetpótlék lehet a mai fiatal számára a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás. Ennek viszont lesz egy következménye: félresiklik az élete. 

Ahhoz, hogy megértsük a szélsőséges csoportok mentalitását, nagyon pontosan ismernünk kell a történelmi hátterüket, melyben létrejöttek. Ha csak az extrémizmus fogalmát nézzük, jelenthet szélsőségest, kívülesőt, kereten kívülit. Ezen keretek alatt az európai kultúra kereteit kell értenünk. Egy olyan értékrendszert, mely elhagyja a keresztény erkölcsöt, mentalitást. A szélsőséges csoportok ideológiái nem tekintik elfogadhatónak a mi erkölcsi értékeinket. Kompromisszum nélkül vallják nézeteiket, melyek nem ritkán erőszakba is torkollhatnak.

Napjainkban már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást ezekről a csoportokról, hiszen sajnos körbevesznek minket. Teljesen mindegy milyen alapokra épül az ideológiájuk, a végeredmény minden esetben a törvényes rend megbontása, az öntörvényű irányítás, az anarchia, majd a diktatúra. Sajnos Szlovákiában is számos csoportosulás létezik, melyek vagy politikai pártok, vagy egyesületek, mozgalmak, esetleg zenei irányzatok köré csoportosulnak. Szimbólumaik, öltözékük lehet számunkra árulkodók.                                            

Tudnunk kell róluk, mert fiataljaink behálózására törekszenek. És fiataljaink sajnos kapcsolódnak is hozzájuk. Miért? Mert a családjaink krízisben vannak. Kamaszaink a középiskolás korban elhagyják a családi otthont, kikerülnek a család látótávolságából, és talán a szeretet-melegből is. „Boldogságpótló szerekhez” nyúlnak, melynek egyik fajtája a befogadó közösség, éppenséggel egy szélsőséges csoport. Egy olyan csoport, ahol alapfeltétel egy küzdősport eredményes gyakorlása, a fegyelem megtartása, a parancs teljesítése, az ideológiák kérdés nélküli elfogadása, és bármi áron való megvédése...                                         

Mit tehetünk ellene? Keresztényként, Egyházunk tagjaként olyan közösséget kell alkotnunk, ahol a kamaszok is jól érezik magukat, ahol otthon vannak, befogadó közösség várja és szeretettel is veszi őket körül. Ha ezzel találkozik az egyén az Egyházban, nem lesz oka más közösségek felé irányulni, - mint például az extrém szélsőséges csoportok - hiszen a befogadó közegben jól fogja magát érezni, elfogadottá és befogadottá válik. Mutassunk fel ezért számukra vonzó alternatívákat: plébániai közösségeket, a Cserkész mozgalmat, programokat. Tudják ezekben felfedezni az igazi nemzeti és kulturális értékeket, kapcsolódási pontokat, szeretetközösséget.

 

Mons. Burián László

1922-2014

 

„Istenem,

úgy tűnik, hogy visszaadjuk Neked azokat, akiket Te adtál nekünk.

De ahogyan Te sem vesztetted el őket, amikor nekünk adtad,

úgy mi sem veszítjük el őket hazatértükkor.

Te nem úgy adsz, mint a világ.

Amit Te adsz, azt nem veszed el,

mert ami a Tiéd, az a mienk is, ha a Tieid vagyunk.”

  

 

 

        Laci bácsi hazament…

    Vagy talán sokkal inkább előttünk ment. Papként, emberként, magyarként.  Csaknem 92 évre, nekünk ajándékozta őt az Isten. Élete, története történelem, és ő ennek a történetnek nem szenvedője, hanem alkotója, lelkiismeretes, szeretetteljes hordozója volt.

    Számos díj, kitüntetetés és elismerés méltatta életútját. Az utolsót a Szent István-emlékérmet már nem tudta személyesen átvenni...

    Vagy talán mégis. A legfontosabbat igen. Az életműdíjat Mesterétől, 2014. április 22-én vette át:

 „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.” (Jn 12, 26)

    Néhány évvel ezelőtt egy interjúban nyilatkozta: „ … a szeretet végső győzelmében továbbra is rendületlenül hiszek. Hiszek abban, hogy minden ember tehet azért, hogy egy kis fényt vigyen az életbe.”

    Laci bácsi, ez voltál nekünk: SZERETET ÉS FÉNY. Hitoktatás több mint kilencven év szolgáló szeretetében.

Istenem, Köszönjük őt neked!

    Burián László temetése 2014. április 25-én lesz Párkányban, 16.30-kor, az engesztelő szentmiseáldozat pedig 18.00 órától a plébániatemplomban.

             R. I. P.

 

 

Megjegyzések az új hittankönyvekkel kapcsolatban

 

Február utolsó hetében több médium is foglalkozott az új hittankönyvekkel, és ezekben a hírekben több pontatlanság is megjelent. Konkrétan: „Szlovákiában mindmáig nem volt egységes hittankönyv. Minden egyházmegye a saját tankönyvei és munkafüzetei alapján tanított.” Ebben az esetben valószínűleg félreértésről vagy pontatlan fogalmazásról van szó. Ez a helyzet a bársonyos forradalomtól a kilencvenes évek közepéig állt fenn. A Szlovák Püspökkari Konferencia egyes bizottságainak kialakulása után minden szakterületen elkezdődött az érdemi munka. A Kateketikai Bizottság akkori elnöke, Rudolf Baláž, besztercebányai megyéspüspök kezdeményezésére az említett bizottság tagjai nekifogtak az egységes hittankönyvek elkészítéséhez. A Püspökkari Konferencia pedig 1996. június 3-i nyitrai ülésén elfogadta az egész Szlovákiára érvényes kerettantervet. Hivatalosan tehát ettől az időponttól – immár tizenkilenc éve – egységesen folyik a hitoktatás az egész országban. A tankönyvekhez módszertani könyvek és munkafüzetek is készültek, ezek pedig folyamatosan magyarul is megjelentek. A fordítást és a kiadást a Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ biztosította.

A változás az iskolaügyi reform gyors bevezetése után következett be. Abban az időben a Katolikus Kateketikai és Pedagógiai Központ irányításával egy új szerkezetű tanmenet kísérleti jellegű tanítása volt folyamatban. Mivel az iskolaügyben bekövetkezett változásra azonnal reagálni kellett, a Püspökkari Konferencia döntése alapján új kerettanterv lépett érvénybe. Ehhez az említett Központ munkatársai módszertani könyvet és munkafüzetet is készítettek. (Tekintettel arra, hogy a reform folyamatosan került bevezetésre – tanévenként 2-2 osztályban –, ilyen tempóban készültek a módszertani könyvek is.) Ezeket terjedelmük és áruk miatt képtelenség volt magyarra lefordítani, így csupán a munkafüzetek fordítására és kiadására került sor. Megjegyzendő, hogy ez az új kerettanterv is egységes volt az egész országban.

Amire a megjelent hírek rá akartak mutatni, az valószínűleg az, hogy nem szokványos, hogy először jelenjen meg a módszertani könyv és a munkafüzet, és csak azután a tankönyv. Ezért látta a Püspökkari Konferencia elérkezettnek az időt, hogy a hittankönyvek is megírásra kerüljenek. Ez meg is történt, az említett hírekben közölt információk helyesek: a tankönyvek nyomdakész állapotban vannak. Mivel a végleges változatok (amihez hozzátartozik az egyházi jóváhagyás és a nyomdai előkészítés) csak az elmúlt év végén születtek meg, lehetetlen volt elérni, hogy a magyar fordítás is elkészüljön az új iskolaév kezdetére. A helyzet tehát az, hogy a szlovák iskolákban már az új tanévtől, a magyar tannyelvűekben pedig a 2016/2017-es tanévtől kezdve lesznek használhatók az új hittankönyvek. A fordítással és kiadással összefüggő tevékenységeket a Szlovák Püspökkari Konferencia Kateketikai és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketikai Albizottsága koordinálja. Jelenleg öt évfolyam számára készül a fordítás, így minden remény megvan arra, hogy a szükséges határidőre elkészül az összes magyar hittankönyv.

                                                                                                           Bogár Imre

 

Pozsonyi hitoktatói találkozó - 2015. február 28.

Gondolatok Bíró László püspök atya előadásaiból

A családról...

    Korunk már-már elhiteti velünk, hogy nincsenek értékek, nincs értelme hűségről, szeretetről, házasságról, családról beszélni. Ferenc pápa talán éppen ezért szólt a hagyományos értékek mellett még a családokról szóló szinódus előtt.

    A szentatya először is korunk társadalmát az ideiglenesség társadalmának nevezte, hiszen úgy tűnik, az emberek csak a pillanatnak élnek, és nem kívánnak elköteleződni. Téves felfogások születnek az örömről, mert azt összetévesztik az élvezetekkel, a birtoklással, az extremitásokkal. Pedig ezek az ideiglenes öröm-források csak a felszínen tudnak maradni, nem válnak belső boldogságunk részévé. Az igazi öröm a találkozásból születik. Abból a felismerésből, hogy „elfogadnak, megértenek, szeretve vagyok“. Ez a találkozás mindig személyes jellegű, személytől indul ki, és egy másik személyt szólít meg. Így alakulhat ki az állandóság kultúrája, melyben a személyes kapcsolatok, találkozások alakulnak ki az Isten felé, mások felé. Ebben a találkozásban van személyes odafigyelés és adakozó szeretet.    

    A másik probléma, hogy a leselejtezés társadalmát éljük, melyben könnyen felejthető az emlékezés és jövőkép, az idősek és a fiatalok egyaránt. Vissza kell fordulni a hagyományainkhoz, gyökereinkhez, beléjük kell kapaszkodnunk, hogy általuk a jövőt tudjuk építeni. Ennek a kincsnek az őrzői az idős emberek, akik hordozzák és átadják számunkra a hitet, megtanítanak minket imádkozni, beemelnek minket nemes örökségünkbe.

    A családokról szóló szinódus a szentatya gondolatait fűzte tovább és mélyítette el a nemzedékek összetartozásának a gondolatát. A vitákat lezáró beszédben megfogalmazódott, hogy a családokat érintő körülmények nagyon összetettek, és megváltoztak korunkban. Ezért megértéssel kell fordulni minden probléma felé. Fel kell ismerni minden emberben az Isteni Ige elhintett magjait, hiszen az evangéliumi mag mindenkiben megvan. Az ítélkezés helyett meg kell becsülni bennük ezeket az értékeket. Tisztelettel kell rájuk tekinteni annak ellenére, ha már, vagy még nem tudják tükrözni Krisztus teljes szeretetét.

    A szentatya szavai  biztatóak, mert azt kéri tőlünk, hogy merjünk szembenézni a emberi valóságunkkal. Az Egyház bűnösökből áll, akiknek szükségük van a Megváltásra. Ez az Egyház Krisztus jegyese, és szélesre tárja kapuját a bűnbánatra. Nem szégyenkezik, és nem is mond le rólunk, hanem bátorít a Jegyesünkkel való mennyei találkozásra. 

    Mit tehetünk családjainkért, házasságainkért? Ferenc pápa erre is adott választ a szinódus után a hozzá fordulóknak. Kér minket, hogy ne torzítsuk el a házasság fogalmát, beszédünk legyen megfontolt, tiszta, tükrözze az Egyház tanítását; ne engedjük, hogy tudatunkban leértékelődjön a család, a házasság szentsége.

    Legyünk mi is „időpazarlók“, ahogy Jézus is az volt. Jézus bőven adott időt mindenki számára, aki őt a nyomorúságával, bűnével, hiányosságával felkereste. Tette ezt azért, mert fontos volt számára a család, a szeretetben megélt emberi közösség. Legyen nekünk is gondunk embertársaink lelki sérülésének a gondozására.

    A tanúságtétel, vagyis a hitelesen megélt házas- és családi élet a legjobb példája házasságok boldog megélésének. A tartós boldogságunk feltétele viszont, ha egyek maradunk az Atyával, ahogy Jézus tette. Kiüresítette önmagát, vagyis szétosztotta önmagát adakozó szeretetével.  

    Példaképünk a Szűz Anya legyen, akinek a hitét szemlélve formálódhat a mi hitünk is, és segíthet minket a „világra hozni Jézust”.

                                                                                                                      Baka Szilvia

    Képgaléria

2019. január

HÍVOM A CSALÁDOKAT,

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

  

A Szentírás gyakran hasonlítja Isten és az ember kapcsolatát a férfi és nő közötti kapcsolathoz, azaz a házassági, családi kapcsolathoz. Szent Pál magasztos szavakkal méltatja ezeket az efezusi levélben: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. »Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek«. (Ter 2,24) Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom!” (Ef 25-32).

Istennel való kapcsolatunkat nem szoktuk jegyesi vagy menyegzői kapcsolatként kezelni. A Szentírásból kiindulva és a Szentírásra támaszkodva azonban kimondhatjuk, hogy minden szentség – az Eucharisztia is – az Istennel való jegyesi vagy menyegzői kapcsolat szolgálatában áll. Ebből a szempontból a házasság szentsége kiemelkedik a többi szentség közül, ideértve az egyházi rend szentségét is: „Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinak, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz.” (2 Kor 11,2-3) -- mondja szent Pál. A házasság szentségében egy férfi és egy nő egy testté lesz, és az Eucharisztia által egyként kapcsolódik be Krisztus és az Egyház közötti egységbe.

Mit jelent számotokra mint egyéneknek és mint házaspárnak a Krisztus és az Egyház közötti egységbe való bekapcsolódás?

Ahogy a férfi és a nő kapcsolatát ünneplő menyegzői lakomát az emberek a lehető legszebbre, legünnepélyesebbre igyekeznek tenni, az Egyház is a századok során végig és minden kultúrában arra törekedett, hogy az Eucharisztiát, ezt a csodálatos misztériumot, megfelelő körülmények között ünnepelje. Valóban, hogyan is lehetne megfelelő módon fogadni az ajándékot, amelyben az isteni Jegyes folyamatosan adja önmagát a Menyasszony-Egyháznak, amikor átadja a hívők egymást követő nemzedékeinek a kereszten egyszer s mindenkorra, mindenkiért bemutatott áldozatát és eledelül nyújtja önmagát minden hívőnek? Bár a „lakoma” természete családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó „közvetlenség” kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyese az ő Ura, és hogy ez a lakoma örökre áldozati lakoma, amelyet a Golgotán kiontott vér jellemez. Ezt az ünnephez méltó tiszteletet mutatják az őskeresztény családok „házában” felállított eucharisztikus asztaloktól kezdve az első századok ünnepélyes bazilikái, a középkor hatalmas katedrálisai és a mai kisebb-nagyobb templomok egyaránt. (vö. Ecclesia de Eucharisztia, 48-49.) Mind a házasság, mind pedig az Eucharisztia az egész Egyháznak szóló ajándék. A két szentség közötti szoros kapcsolat szép és tartalmas kifejezése a szentmise keretében tartott esküvő, messze túlmutatva azok véleményén, akik a szentségi házasságot csak templomi ceremóniának, egyházjogi aktusnak, egy új papírnak vélik.

Amikor gyerekeitek esküvőjét szervezitek, hogyan tudjátok megtalálni a helyes mértéket a kellő ünnepélyesség és tiszteletadás és a meghitt, bensőséges légkör megteremtése között?

A családban zajló élet a mindennapok apróságaiból áll össze. Így volt ez Jézus, Mária és József szent közösségében, a Szentcsládban is, amelyben példaszerűen tükröződött a szentháromságos közösség szépsége. (vö. Gaudete et Exsultate 143) József és Mária házasságában Jézus „növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt." (Lk 2,52) Első csodáját is egy induló házasság érdekében tette. Tanításában szüntelenül utal a házasság képére: felidézi a menyasszonyra és vőlegényre várakozó szüzek alakját, a végső beteljesedés boldogságát a menyegzős lakoma képében szemlélteti. Hasonlatai tele vannak a családi életből vett mozzanatokkal: a kovászt tésztába keverő asszony, az elgurult drachmáért házát tűvé tevő asszony, a gyermekét váró, majd vajúdó, és a szülés után örvendő édesanya, a tékozló fiút fáradhatatlanul hazaváró édesapa, stb.. Direkt módon is újra meg újra szól a házasság védelmében szemben az ember "keményszívűségével", ismételten emlékezteti kortársait a házasság intézményének igazságára: "Kezdetben ez nem így volt". (Mt 19,8) Amikor Jézus szentségi méltóságra emeli a házasság intézményét megőrizve annak természetes voltát, természetfelettivé emeli. Így teszi képessé a házasság szentségét egymásnak kiszolgáltató férfit és nőt arra, hogy egymásnak és születendő gyermekeiknek szüntelenül Isten szeretetét ajándékozzák és kegyelmét közvetítsék; hogy egy életen át megjelenítsék Istennek azt az örök, visszavonhatatlan, megelőző, önmagát ajándékozó szeretetszövetségét, amellyel Jézus Krisztusban szereti az embert. A házasság szentségében a férfi és a nő Isten emberek iránti szeretetének jele lesz.

Korunkban a szeretet sokak számára "énközpontúvá" vált, a szeretetet azon mérik le, hogy 'engem boldoggá tesz-e, vagy sem'. Jézus a házasság szentségében élőket a "teközpontú" szeretet gyakorlására hívja meg: Add életedet a másikért! Önmagát állítja elénk például: "ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 13,34) Önmagáról pedig így vall: " életemet … senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól.” (Jn 10,18) Az ember a szentség erejében válik képessé a szó legteljesebb értelmében a mind önzetlenebb szeretetre, a legteljesebb kibontakozásra.

A szentségi házasságban élők arra törekszenek, hogy úgy szeressék házastársukat és törődjenek vele, ahogyan Krisztus az Egyházzal teszi; hogy becsülettel és szakértelemmel végezzék a munkájukat a társadalom szolgálatában; hogy türelemmel segítsék és tanítsák a kicsiket Jézus követésére; hogy küzdjenek a közjóért, és tudjanak lemondani egyéni érdekeikről. (vö. Gaudete et Exsultate 14.)

Hogyan tudjátok gyerekeiteket az önző, individualista fogyasztói gondolkodás helyett a „te- és tiközpontú” szemléletmódban nevelni? Meg tudjátok-e nekik az adás és elfogadás örömét mutatni?

A házasság szentsége a szentháromságos Isten tette. Az Atya az, aki férfinak és nőnek alkotta az embert, hogy megajándékozhassa őt a házas és családi élet boldogságával. A Fiú az, aki a házasságra rendelt embert meglepte a házasság szentségével. A Szentlélek pedig az, akinek az erejében a férfi és a nő a szó legteljesebb értelmében eggyé válik. A Szentlélek a férfit és a nőt sajátos értelemben egy testté teszi Krisztusban, képessé téve őket arra, hogy egymásban különleges módon Krisztust szerethessék, hogy a házasság szentségében szüntelenül bemutathassák az ő sajátos istentiszteletüket, hódolatukat Isten előtt. A Szentlélek a házasság szentségében kimondott "igen"-t szüntelenül mélyülő és táguló valósággá teszi, az Ő erejében válik ez az „igen” hűséggé.

 

 

 

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke