A sivatagban cédrust növesztek…

    Az ösvény két oldalán sétálunk. Az egyik oldalán én megyek, a másik felén pedig az Isten halad. A dolgom csak annyi, hogy figyeljem: Ő velem tart-e még? S ha még együtt haladunk, akkor arra is figyeljek, mit mond nekem. Lehet, érdekeset súg, talányosat: „A sivatagban cédrust növesztek, akácot, mirtuszt és olajfát; a pusztában fenyőt ültetek, platánt és ciprust, egymás mellett.“ (Iz 41, 19)

    Talán vissza is kérdezünk: „Uram, jól értettem, Te a pusztába akarod elültetni a nemes fákat?” „Igen, igen.” Isten bólint, s szelíden biztat. Az Ő számára ugyanis a sivatag mást jelent, mint nekünk. Neki a pusztaság: termőföld, találkozási hely. Az a hely, ahol Ő beléphet az életünkbe, ahol meghallhatjuk az Ő Szavát, ahol megismerhetjük Őt magát.

    Isten állandóan kérdezi: „Hol vagy?”. Barátként közelít felénk, és szeretetben keres minket. Lágyan kézen fog, és kivezet minket a pusztába, hogy a szívünkre beszéljen. Ha elcsendesülünk, beleegyezünk abba, amit Isten mond. Lassan kivárjuk, hogy fényt gyújtson, és elhozza a napfelkeltét. Fényében már azt is észrevesszük, hogy Ő forrást fakasztott számunkra a sivatagban, amiből Élet fakad, és gondoskodás. Az Ő arcából megmentő, aggódó tekintet sugárzik ránk.

     Ha szívünkben pusztaságot találunk, bízzunk abban, hogy a dolgok átalakulhatnak: ha hagyjuk magunkat Isten által megérinteni, Ő ujjongó energiával tölti meg azt, és az kivirágzik. A sivatagunk így alakul át és válik termővé, gazdaggá, mások számára is áldássá: nemes fává.

    De tudunk-e szelíden várni, hogy a jó kiforrja bennünk magát? Látjuk Jézust, Ő is számtalanszor elvonult egyedül az imádságba. Idő kell ugyanis, hogy felszakadjon az Ég, és Isten láthatóvá váljon a mi számunkra is.  Ehhez oda kell menni Jézushoz a döntés órájában, amikor elvállalta a küldetését, amikor az Isten Országa mellett döntött. A hatalom helyett a szolgáló szeretetet, a kívánságok helyett az adakozó életet választotta. Az Ő döntésének az alapjai a szegénység, a tisztaság, az engedelmesség. Jézus távlatokra hív: a valódi Szabadságra, az igazi Szeretetre.

    Az Istentől kapott kegyelmekre vigyáznunk kell. Össze kell gyűjteni azokat a szívünkben, és kapcsolatban maradni azzal, ami életet adott nekünk. Vannak életünkben szikla alapok, melyekre mindig építhetünk. Ezek az alapok azonosak Jézus életének a sarokpontjaival: a kereszttel, és a megtört kenyérrel az Utolsó Vacsorán. Életünknek az Ő megtört Kenyér útját kell követnie.

     Hogy mik vagyunk valójában, az még nem nyilvánvaló. Életünk még Istenben van elrejtve. Ha találkozunk Istennel a bűnbánatban, megismerjük a mélységeinket, akkor Ő felvisz bennünket a hegyre, és ott körbe nézhetünk a magasból. Ebben a kitekintésben felismerhető, mi a fontos, s mi nem az. Ahogy Szent Betlehemi Mirjam is felismerte:

     „Uram, Jézus!                        

 A reggeli csendben eléd járulok, s alázattal kérlek, adj nekem békét, bölcsességet és erőt.

 Add, hogy a mai napon irgalommal teli szemmel lássam a világot,

és engedd megértenem, hogy az Egyház egész dicsősége keresztedből forrásozik.

Engedd úgy fogadnom felebarátaimat, mint akikhez te küldtél, hogy szeressem őket.

Tégy készségessé, hogy odaadóan szolgáljam őket, 

és így kibontakozhasson bennük minden ajándékod.                                                                      Sugározzék szavaimból szelídség, és egész viselkedésem legyen a béke eszköze.

Csak azok a gondolatok verjenek bennem gyökeret, amelyekből áldás fakad.

Zárd be füleimet, ha rosszakarat vagy gonosz bíráskodás tűnne fel.

Ajkam egyedül arra legyen, hogy a jót kiemelje.                                                                 Mindenekelőtt tedd meg, Uram, hogy annyira elteljek örvendezéssel és jóakarattal,

hogy bárki találkozzék is velem, megérezze a te jelenlétedet és szeretetedet.

Add rám jóságod és szépséged köntösét, hogy a mai napon megmutatkozhass bennem.

                                                                                                                                Amen.”

    Jézus jelenléte elindít bennünk valami finom rezonanciát. Apró érintései beleivódnak az életünkbe, az emlékezetünkbe, és így sose feledjük, milyen volt Jézussal lenni. Emlékeznünk kell folytonosan ezekre a pillanatokra, hogy elkezdjenek dolgozni az életünkben, hogy elmélyítsenek minket a szeretetben. Jézus visszatért az Atyához, de részesít minket abból a szeretetből, amit Ő élt meg.

    Mi is Isten gyermekei vagyunk, és az Atya minket is hazavár. A hazatéréshez bátorság is kell: meg kell küzdenünk a sötétségeinkkel, hogy bemehessünk égi hazánkba. Bíznunk kell abban, hogy Isten uralkodik a mi belső életünk titkai, mélységei felett, és abban is, hogy látó szemmel és végtelen idővel ajándékoz majd meg minket: Odaát.

   

    Lelkigyakorlat

            Isten a jelenben van. Ha figyelmes vagyok, akkor súg nekem valamit. Például ezt az ígéretét: „A sivatagban cédrust növesztek, akácot, mirtuszt és olajfát; a pusztában fenyőt ültetek, platánt és ciprust, egymás mellett.“ (Iz 41, 19)

    De mit jelenthet mindez? Hogyan növekedhetnek fák a pusztaságban? A puszta a Szó helye. Ide vezet ki bennünket Istenünk, Aki vágyik a velünk való találkozásra. Itt Rá figyelhetünk, és Ő meg tudja nekünk adni, ami igazán jó a mi számunkra. Isten ugyanis felhasználva a mi ismereteinket, bevon minket az ő Életébe, majd a szívünk érintése által belép hozzánk.

    Életünk legfontosabb pillanata, amikor döntünk, amikor Jézus mellett döntünk. Sőt, amikor úgy döntünk, ahogy Jézus döntött: az élet mellett, az Isten Országa mellett, a szeretet mellett. Amellett a Szeretet mellett, amely igényes, amely a legjobb energiáinkat mozgósítja, és amely állandóan a figyelemre sarkall minket magunk, de mások iránt is.

    Isten mindig mond nekünk valamit. Ezeket az érintéseket, morzsákat össze kell gyűjtenünk, hiszen ezekből az istentapasztalatokból derül majd ki a számunkra, kik is vagyunk valójában. Létünk ugyanis az Istenben van elrejtve, Benne ismerjük meg mélységeinket.

     Amiért hálát adunk - Isten érintései -, azok már a mieink. El kezdenek dolgozni az életünkben, és elmélyítenek az Isten iránti szeretetben.

    Jézus otthont kínál a számunkra. Igaz, a biztonságot nyújtó házhoz vezető úton olykor meg kell küzdenünk a sötétségünkkel, hogy eljussunk az üdvösség helyére. De ne féljünk, hiszen ezen az úton az élő Isten csatlakozik hozzánk, magával hozza az Ő ragyogását, és életre kelti szívünket, mint a sivatagot, a pusztaságot.

Hitoktatók lelkigyakorlata

A Szlovák Püspökkari Konferencia Hitoktatási és Iskolai Bizottsága Magyar Kateketikai Albizottságának szervezésében augusztus első hetében került sor a hitoktatók és lelkipásztori kisegítők hagyományos – immár 30. – nyári lelkigyakorlatára. Ez az alkalom ezáltal okot ad egy kis visszaemlékezésre is. Miután 1990 nyarán sor került az első laikus hitoktatók képzésére és még ebben az évben megalakult a Magyar Hitoktatási Központ is, teljesen természetesnek tűnt a lelkigyakorlat szervezése a számukra. Az első kettőre 1991 nyarán került sor, ezeket Paxy László atya, egyházfai plébános tartotta a győri Bencés Rendházban. Ezután egészen 1999-ig a szombathelyi Katolikus Továbbképző Intézet adott helyet a lelkigyakorlatoknak, 2000-ben Sasvár, majd 2001-től kezdve ismét a győri bencések. Eközben – a nagy érdeklődésre való tekintettel – négyszer voltak a hitoktatók az egyházgellei Pasztorációs Központban is. A legtöbbször – négyszer – Bíró László tábori püspök és Nagy Károly atya volt az exercitátor.

Az idei évben Orosch János érsek – akkor még apostoli kormányzó s.v. -, a MAKAB püspök-elnöke Palánki Ferenc egri segédpüspököt kérte fel a lelkigyakorlat vezetésére. A fiatal püspök atya közvetlenségével, egyszerűségével és humorával gyorsan belopta magát a résztvevők szívébe. Elmélkedései a szokottnál rövidebbek, de tartalmasak és gondolat ébresztőek voltak. Íme néhány példa az elhangzottakból:

Boldog az az ember, aki hitéről kijelentheti: „én az Úrnak gyermekeként hiszek!“. Bizony boldog, hiszen gyermeki lelkülettel keresi ez az ember az odafönnvalókat. Az ilyen embernek az életében Isten valóságosan van jelen, és túlcsorduló örömmel tölti azt be. Az ilyen ember élete kis részecskévé – „porciunkulává“ válik, és helyet ad benne az Isten számára, aki általa nagy csodákat tesz az ő életében.            

Rohanó világunkban olyan sok mindent akarunk gyorsan és azonnal megszerezni, még Isten barátságát is. Ilyen módon lehet, hogy sok dolgot birtoklunk, de a Mindent, az Istent biztosan nem. Ebbe az Isten nélküli világunkba jött el Jézus, hogy felnyissa szemünket a hiányra, és megmutassa az Isten Országát. Örömhírt hozott a számunkra: van szabadulás a  bűnös, kudarcos, szorongó életünkből. Van kiút. Csak kezdjük el az Istennel való személyes kapcsolatot, legyen életünk tudatos élet. Mindazok ugyanis, akik megtérnek, és a feltámadt Krisztushoz kötik az életüket, Benne élnek majd, és Ő beteljesíti az életüket.                          

Életünkben „a nagy dolgokra fel kell készülni, de az igazán nagy dolgokra készen kell lennünk“. Az igazán nagy dolgok: az Istennel való találkozások pillanatai. Isten ugyanis a jelen pillanatot ajándékozza nekünk, amiben az örökkévalóságot élhetjük meg az: imádságban, a szentmisében, az embertárssal való találkozásban és életünk minden pillanatában.                   

Az ember Isten-központú létező. Az Istené vagyunk. Az embernek ezért saját magát, emberségét az Istennek kell adnia. Nem muszájból, vagy kényszerűségből, hanem azért, mert boldog akar lenni. Ez a boldogság pedig a minden körülménytől független Isten-kapcsolatunkban gyökerezik.             A mi Istenünk a belső békét adja nekünk. Az Ő békéjére pedig a vele való szoros kapcsolatban jutunk el. Jézus a keresztutat járva mutatja meg nekünk a szeretet útját. Őt követve, és tőle tanulva békével tudjuk egymást elviselni, elszenvedni.                                     

Nincs tehát okunk a szomorúságra. Isten békéjének gyümölcse ugyanis öröm. Nem érezzük életünkben az örömet? A kudarcok, bántások nyomorítják lelkünket? Kevés a siker, a dicséret, az elismerés? Ne tévesszen meg bennünket az öröm fogalma. Jézus nem a világ örömét és békéjét kínálja felénk, hanem az Ő örömét és békéjét, aminek forrása a Szentlélek.        

Szomorúak olyan mértékben vagyunk, amilyen mértékben kizárjuk magunkból az Istent. A kereszténység: tudatosan legyőzött szomorúság! Boldog ugyanis az az ember, aki helyén kezeli az életét, jobban mondva, akinek Jézus helyére teszi az életét! Ha életünket a szenvedő Jézussal járjuk a megdicsőült Jézusra tekintve, akkor bármire képessé válunk a Szentlélek által.                                             Ki ez a Szentlélek, akiről oly gyakran megfeledkezünk? Valaki, Aki kimozdítja helyéről az embert, és teljesen más irányba vezeti. Valaki, Aki átformál, és új szemet ajándékoz, Aki kitágítja látóterünket. Valaki, Aki személyre szabottan ad erőt, hogy kilépjük bezárkózottságunkból. Valaki, aki feladatot ad, enged kérdezni, válaszol kérdéseinkre, és bíztat, hogy kimondjuk az „Igent“.             

A Szentlélek tehát: „üres kezünk szelíd csodája“. Ő általa jön Isten szeretete a mi életünkbe, Ő tágítja végtelenre a mi szívünket, és általa teljesedik be az életünk. Istennek nincs is más terve velünk, mint szívünkbe a kicsi lángot felszítsa, és az fellobbanjon. Olyanok vagyunk ugyanis, mint a tömjén. A tömjén csak egy kis szemecske, de ha tűz éri, elpárolog és az ég felé száll. Ha minket a Szentlélek érint, akkor mi képesek vagyunk a mennybe szállni. Boldogok, akik erre vágyakoznak!           Keresztények azok, akiket szíven talált Isten irgalma, akik meghallották Isten hívását. Ebben a közösségben a sebeimmel együtt elfogadnak, és én is elfogadok másokat. Így születünk újjá. Jézus feltámadása az a csoda, aminek hatására új ember születik, aki másképp néz, másképp szeret, Krisztusivá formálódik. Ebben a csodában részesülve mindenki nyer és mindenki ugyanazt nyeri.             Krisztusivá formálódásunk természetesen folyamat. Életünk szép kalandja a Szentlélekkel, Aki hétköznapi halk adományait küldi nekünk segítségül. Általa erősödik bennünk a béketűrés képessége, hogy vigasztalni tudjuk azokat, akiben gyengült a szeretet. Általa nő bennünk a lelkesedés képessége, ami kitartóvá tesz a szeretetben. Vele az igazság kimondásának művészetét gyakorolhatjuk, így képessé válunk szeretettel kimondani a segítő-igazságot. Ő segít minket a meghallgatni tudás képességével, hogy a másik ember kerüljön figyelmünk középpontjába; a problémamegoldás során segít a bonyolultat egy-szerűnek, vagyis Isten-szerűnek látni; a beleérző képesség segítségével pedig Vele emeljük fel az elesettet.                                                                                                              

Így leszünk nyugvópont és menedék mások számára, válunk elérhetők és megszólíthatók. S így tudunk majd az Örömről örömmel tanúságot tenni!

                                                                                                           Baka Szilvia

 

Hitoktatók lelkigyakorlata 2012

(a címre kattintva olvasható el a cikk)

               EDDIGI LELKIGYAKORLATOK
1991 Paxy László Győr
1991 Paxy László Győr
1992 Bíró László Szombathely
1992 Nagy Károly Szombathely
1993 Szegedi László Szombathely
1993 Varga László Szombathely
1994 Brückner Ákos Előd O.Cist. Szombathely
1995 Brückner Ákos Előd O.Cist. Szombathely
1996 Slivoň József Szombathely
1997 MarikTamás Szombathely
1998 Nagy Károly Szombathely
1999 Bíró László Szombathely
2000 Slivoň József Sasvár
2001 ThDr. Gável Henrik Győr
2002 ThDr. Székely János Győr
2003 Brückner Ákos Előd O.Cist. Győr
2004 Mons. Bíró László Győr
2004 ThDr. Haľko József Gelle
2005 Nagy Károly Győr
2006 Zdiárszky László OCD Gelle
2006 Mons., Dr. Udvardy György Győr
2007 Szalai Gábor Gelle
2007 ICLic. Slivoň József SDB Győr
2008 Zdiárszky László OCD Gelle
2008 Mons., Dr. Beran Ferenc Győr
2009 Mons. Bíró László Győr
2010 Mons., Dr. Székely János Győr
2011 Mons. Nagy Károly Győr                    
2012 ICLic. Slivoň József SDB Győr                    
2013 Mons. Palánki Ferenc Győr
2014 ThLic. Juhos Imre Győr
2015 Martos Levente Balázs Győr
2016 Mons. Bíró László Győr

Hitoktatók lelkigyakorlata 2011

(a címre kattintva olvasható el a cikk)

Fotóalbum a lelkigyakorlatról 2011