Rózsafűzér hónapjában
HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
Nekünk pedig mindenkor hálát kell adnunk Istennek értetek, testvérek, akiket Isten szeret, azért, mert Isten kiválasztott az üdvösségre a Lélek megszentelése és az igazság hite által. Meg is hívott titeket erre az evangélium által, hogy elnyerjétek Urunk Jézus Krisztus dicsőségét. (2Tesz 2, 13-14)
Hálát adok a Jóistennek, hogy a Családbizottság élén több mint két és fél évtizedig szolgálhattam a Kárpát- medencei katolikus családokat.
Egyházunkban hosszú évszázadokon keresztül nem kellett külön figyelnünk a családra, mert az egészséges családok világra hozták az egészséges gyermekeket, akik a szülők példáját követve házasodtak és alapítottak családot. Ezekben a családokban kibontakozhattak a papi és szerzetesi hivatások. Később egyre többen ismerték fel Magyarországon is, hogy a család igenis támogatásra szorul. A plébániákon spontán, szinte alulról kezdeményezve kezdtek megszületni a családcsoportok, az életvédő mozgalmak, mert sajnos szükségessé vált az élet védelme is. Aztán országos szinten is elindultak mozgalmak. Hálával emlékezem Ács István püspök atyára, akit még plébános korából ismertem Füzéren. Ő kezdte szervezetten felépíteni a magyar családpasztorációt, kialakítani a házas referens hálózatot. Sajnos rövid ideig élt ahhoz, hogy ez a kezdeményezése megszilárduljon. Mivel a Házas Hétvége mozgalomnak is tagja volt, a Jóisten kegyelméből püspöki szolgálatával e rövidke idő alatt sokakat elgondolkoztatott és a családok támogatására indított.
Szent II. János Pál pápa 1994-ben meghirdette Egyházunkban az ENSZ kezdeményezéséhez csatlakozva a családévet. Ács püspök úr akkor már halott volt. Engem akkor szenteltek püspökké, és Seregély István érsek atya, a Püspöki Konferencia akkori elnöke kérte, hogy fogadjam el a családokkal való törődés szolgálatát. Mindig foglalkoztam a családokkal, mindig voltak körülöttem családcsoportok. Ugyan egészen más kispályás játékosnak lenni, mint felvállalni az országos felelősséget, mégis örömmel tettem eleget a kérésnek. Hálás köszönetet mondok azoknak a házaspároknak, akikkel ebben a 26 esztendőben Pécsett vagy máshol találkoztam. Sokat kaptam tőlük, azt gondolom, hogy minden találkozás kölcsönös gazdagodás volt.
A püspök testvérek segítségével lassan felépült, és egyre inkább kiteljesedett az egyházmegyei referensek hálózata. A laikus referens házaspárokhoz papok is csatlakoztak, és létrejöttek a különböző találkozások. A paptestvérekkel évente kétszer találkoztunk, egy kétnapos papi továbbképzőn vidéken, és egy egynapos budapesti összejövetelen. Rendszeressé tettük a referensekkel való találkozást; az év elején évente más-más egyházmegyében találkoztunk, hogy ismertessük következő évi programjainkat, majd novemberben, Máriabesnyőn, a Családkongresszus keretében röviden kiértékeltük évi munkánkat. Örömmel emlékezem nyári referens táborokra és kirándulásokra, ezek alkalmat adtak egymás jobb megismerésére és a közös gondok közös megoldásán való gondolkodásra. Hálásan gondolok a hazai és külföldi egyházmegyékre, amelyek mindig készségesen és kedvesen fogadtak bennünket. Számomra ezekben a találkozókban az volt a szép, hogy nem csak konferenciák voltak, hanem szinte lelkigyakorlattá fejlődtek, közben pedig értékes, a családpasztorációban hasznosítható ismeretek kerültek átadásra.
Az egész családpasztorációs szolgálatot segítette a Szent II. János Pál pápa által 1994-ben kezdeményezett, majd háromévenként különböző országokban rendezett Családok világkongresszusa és világtalálkozója. Nagyon sokat kaptam ezeken a kongresszusokon, és igyekeztem hazahozni az ottani üzeneteket. Nagyon örülök annak és hálával emlékezem vissza, hogy ezek a hatalmas világkongresszusok mindig kiadtak egy előkészítő dokumentumot és ezeket szinte kivétel nélkül sikerült magyarul megjelentetnünk. Ezáltal a magyar egyház is szinte naprakész volt azzal a gondolkodással, amit a Vatikán képviselt.
Munkánk kezdetén nagyon sok segítséget kaptunk Trujillo bíborostól (többször is volt Magyarországon), aki a maga kolumbiai lelkesedésével tanított bennünket arra, hogy mire van szüksége ma a katolikus családoknak. Isten nyugosztalja őt! Nagyon sok más alkalom is volt, amikor továbbadhattuk a világkongresszusok, találkozók üzenetét, jelszavait. Több kiadványt tudtunk megjelentetni, ezek már nem ásatag módon ismételgették a házasságról szóló tanítást, hanem próbálták érzékeltetni, hogy merre is megy a világ.
Kapcsolatba léptünk az osztrák, az olasz a német és a dél-tiroli katolikus családszervezettel, majd beléptünk
az Európai Katolikus Családegyesületek Federációjába, és ennek révén találkoztunk úgyszólván Európa
valamennyi katolikus családszervezetével. Köszönettel tartozom ezeknek a szervezeteknek és képviselőiknek
a sok és igen gyümölcsöző vélemény és tapasztalatcseréért.
Külön meg kell emlékeznünk arról, hogy családkongresszusainkba kezdettől fogva becsatlakoztak a határon túliak is. A Jóisten megadta, hogy találkozhattam a határon túli családcsoportokkal is. Sok öröm jutott ezekből a találkozókból számomra. Külön meg kell említeni Erdélyt, ahol Szénégető István atya és munkatársai vezetésével nagyon szép családpasztoráció épült fel önálló léttel, tartalommal és lelkesedéssel. Nagy öröm számomra, hogy Székelyföldön, de a Partiumban is jelen vannak házas csoportok. Délvidéken főként a Házas Hétvége közvetítésével újult meg a családpasztoráció. Felvidéken is vannak ígéretes kezdeményezések, noha a földrajzi adottságok megnehezítik a felvidéki magyarok összetartását. Kárpátalját is meg kell említeni, ott is nagyon szép munka folyik mind a családtámogatás, mind az életvédelem terén. Ebből a parányi kezdeményezésből a Kárpát- medencét betöltő jelenlét lett. Hála Istennek!
Külön szeretnék köszönetet mondani ebben a búcsúzó levélben a megújulási mozgalmaknak, amelyek
közvetlenül vagy közvetve próbálták a magyar katolikus családokat erősíteni. Nagyon nehéz lenne most
felsorolni mindegyiket, ki tett többet, ki tett kevesebbet. Minden ilyen kezdeményezésnek, amely tulajdonképp
megelőzte a családreferensi hálózat felépítését, nagyon örülök. Nagyon-nagyon sok gazdagodást jelentett
számomra is, és az egész magyar egyház számára is.
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akikkel az élet összehozott, akik hosszabb-rövidebb ideig
munkatársaim voltak ebben a szolgálatban, akikkel hosszú ideig havonta leülhettem egy megbeszélésre,
hogy merre menjünk, mi legyen a következő lépés. Lelkesítettek engem, és nem engedték, hogy leüljek és ellaposodjak.
Igaz szeretettel köszöntöm utódomat, Marton Zsolt püspök atyát. Örülök, hogy elfogadta ezt a megbízatást, hogy igent mondott erre a szolgálatra, és hogy folytatja, amit Isten kegyelméből megkezdhettünk. Ma már egy egészen új világ van születőben az életet, a családot, a személyt illetően. Nagy éberségre, sok-sok erőbefektetésre van szükség ahhoz, hogy határozottan védeni tudjuk azt, amit valóban védenünk kell, és elengedni azt, amit el kell engednünk. Egyházunk missziós egyház, a misszió elsődleges terepe a család. Szellemi harcban állunk, ezért fogadjuk szívünkbe a családok nagy pápájának, Szent II. János Pál pápának szavát: „Elkötelezettségre és imádságra van szükség korunkban az egyik legveszélyeztetettebb intézmény, a család, a társadalom alapsejtje érdekében, mert elméletileg és gyakorlatilag egyre erősebben támadják a bomlasztó erők. Ez félelmet kelt bennünk, hogy kérdésessé válik ennek az alapvető és mással nem helyettesíthető intézménynek a jövője, s vele együtt az egész társadalom sorsa. A rózsafüzér imádkozására való buzdítás a keresztény családokban – a család lelkipásztori gondozásának tágabb keretein belül – hatékony segítséget kínál a korunkat jellemző krízis pusztító hatásainak megfékezésére.” (Rosarium Virginis Mariae, Apostoli levél, 2006, 6.p.) Nagyon bízom abban, hogy Zsolt atya fiatalos lendületével sokat fog tenni a magyar családokért. Fogadjuk szeretettel az ő szolgálatát! Én magam szeretnék visszavonulni, neki már egy új pasztorációs modellt kell felépítenie. Álljunk mellette, és bátorítsuk őt!
Köszönöm a „Hívom a családokat” levelek olvasóinak, és mindenkinek azt, hogy a legkülönbözőbb módokon sokszorosították, terjesztették ezeket a leveleket. Kívánom, hogy családcsoportjaink ne laposodjanak el, ne legyenek pusztán pogácsázó vagy teázó klubbá, hanem mindig keressék meg azt a vezérfonalat, amely mentén dolgozhatnak, megújulhatnak. Ne engedjük, hogy beszűküljön az, amit családcsoportnak nevezünk, ami a házasság, a család lelkiségét akarja szolgálni! Ne engedjük, hogy valami unalmas, együgyű fórummá váljon!
Befejezésül szeretném megköszönni az immár két éves betegségem alatt kapott sok-sok imádságot.
Örömmel mondom, hogy úgy látszik a gyógyulás irányába haladok, és talán még egy nagyon-nagyon kicsit
talpra is tudok állni. A lábadozás tovább tart, de még sok időt vesz igénybe.
Kívánok minden családnak házasságra figyelő, életet elfogadó boldog családi életet, boldog jövőt Isten
áldásával! Az egyház és a nemzet jövője nem a nagy fórumokon, kongresszusokon, nem is a Parlamentben
dől el, hanem a családi otthonokban. Vigyázzuk a családi tűzhelyet, a házi szentélyt!
Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. Urunk, Jézus Krisztus pedig, és Isten, a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk kegyelemben, bátorítsa és erősítse meg szíveteket minden jótettben és beszédben. (2Tesz 2, 15-16)
Bíró László püspök
Pozsonyi hitoktatói találkozó
Az idei naptári év első hitoktatói találkozójára február 23-án került sort a szokásos helyszínen, a Miletič utcai Szalézi Rendházban. Az előadó Mons. Haľko József pozsonyi segédpüspök volt, a téma a Miatyánk. A püspök atya gondolatait Baka Szilvia foglalta össze.
A hegyen a mennyei Atya szava hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok!“ Ezzel az evangéliumi felszólítással telepedtek le az apostolok, - és mi magunk is – az Úr Jézus lábához, és hallgatjuk a Tőle származó fohászokat, a Miatyánk imáját.
„Taníts meg minket imádkozni!“. Erre a kérésre mondja el Jézus a Miatyánkot. S többet is tesz ennél: megtanít minket egy imára, egy gondolkozási módra, egy életstílusra. Tanít minket „elimádkozni“ az imát. Belehelyezkedni, lelkünket formálni.
„Mi Atyánk!“ Amikor imádkozunk, kapcsolatot kell teremtenünk azzal, akihez szólunk. Megszólítjuk Őt, és elhisszük, hogy társul hozzánk, mellettünk van, figyel ránk, meghallgat minket. Mi pedig megnyitjuk feléje a szívünket. Egyben megnyitjuk a szívünket mindazok felé is, akik velünk együtt szólnak a mi közös Istenünkhöz. Azok felé, akiknek az Atya ugyanúgy az Atyja, mint a miénk. Az imával lépünk közösségbe egymással a Szentlélekisten vezetése által.
„Aki a mennyekben vagy“ Istent nem tudjuk felfogni, mert Ő nagyobb, titokzatosabb, mélyebb, mint a mi emberi voltunk. Csak arra vagyunk képesek, hogy alázattal és hódolattal közelítsünk felé. Ő fentről van, ott vár ránk. A mi vágyódásunk és az Ő vonzereje teszi lehetővé, hogy felemeljen, hogy mi találkozzunk Vele.
„Szenteltessék meg a Te neved“ Az Isten tőlünk függetlenül szent, nem a mi szavaink teszik őt szentté. Kérésünk tehát azt fejezi ki, hogy Ő mibennünk, az Ő teremtményeiben szenteltessék meg. Valóságosan akkor, amikor az emberek megélik az Ő akaratát.
„Jöjjön el a Te Országod“ Az emberek számára az Ország, a Királyság a legfelsőbb tekintély. Ezért természetes dolog, hogy a legfőbb tekintély akarata alá vonjuk magunkat. A mi életünk legfőbb tekintélye az Isten, az Ő Fia, az Ő evangéliuma. E tekintély akaratát követve, az evangélium útján járva az Ő Országa felé kanyarodnak útjaink.
„Legyen meg a Te akaratod“ Istenünk nagy ajándéka az értelmünk és a szabad akaratunk. Amikor bűnt követünk el, akkor éppen a szabad akaratunk ellen teszünk, éppen a szabad akaratunkat függesztjük fel, mert már nem leszünk képesek szabadon dönteni. A fohászban tehát a szabad döntést, a Jó melletti döntést kérjük Istenünktől. „Amint a mennyben, úgy a földön is“ Az Isten Terve mellett dönteni nem egyszer kell az életünkben, de pillanatról pillanatra. Lelki életünk folyamata ezért továbbárad a mennyei létbe is. Kérésünk tehát abban áll, hogy ne érezzük életünk egyetlen pillanatát sem lezártnak, véglegesnek. Tekintetünk és hitünk vigyen minket tovább az örökkévalóság útján.
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” Jézus korában a hallgatóság számára még nem volt annyira távoli tapasztalat, amit őseik éltek meg az Egyiptomból való kivonulás alkalmával: amikor a nép mannát kapott eledelül a pusztában. Igenám, de a mannát csak azon a napon lehetett fogyasztani, amikor szedték, másnapra eltenni nem volt lehetséges, mert ehetetlenné vált. A mindennapi kenyérért való fohász tehát annak a kérésnek a megfogalmazása, hogy mi nem vagyunk képesek Isten nélkül a mai napnál tovább élni. Nekünk szükségünk van a mindennapi kenyérre, és a lelki életünket tápláló Jézus Kenyerére. Arra a Kenyérre, „Aki velünk van a világ végezetéig”.
„És bocsásd meg a mi vétkeinket” Az Élet Kenyere táplál minket, életben tart. A bűnnel viszont a haldoklásunk kezdődik, egy nem teljes lét. Leesni emberi, a földön maradni: sátáni. Fontos felkelni. Fontos bízni az Isten irgalmában. Ez ugyanis egzisztenciális, vagyis létkérdés. Mindnyájan gyógyulásra szorulunk. E kérés kimondásakor azt kérjük a mi Istenünktől, hogy gyógyítson meg minket.
„Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” Amikor megtapasztaljuk Istenünk megbocsátását, - hiszen elveszi a lelkifurdalás keresztjét – akkor nehezen viseljük a magunk haragját is, és keressük a másokkal való megbékélés lehetőségét. Minket Istenünk nem úgy teremtett, hogy haragot tartsunk. Az Ő tervében az áll, hogy továbbítsuk az Ő irgalmasságát mások felé. A szeretet logikája mindig felfelé, a feltámadás felé mutat. A megbocsátásban ez a felfelé mutató, mennybe irányuló tett valósul meg.
„És ne vígy minket a kísértésbe” Isten nem visz, nem vezet miket a kísértésbe. Mégis vannak életünkben kísértések. Olyanok ezek, mint az útkereszteződések, melyeknél meg kell állni, és dönteni kell, merre tovább. Ha úgy fogjuk fel, hogy minden kísértés egy döntési lehetőség a jó mellett, megerősítése a Jónak, akkor a vihar lassan elcsitul, akaratunk megerősödik, jellemünk szilárdul.
„De szabadíts meg a gonosztól” A gonosz kísértőt már legyőzte Jézus. A mi dolgunk nem az, hogy legyőzzük a sátánt, - azt már Jézus a kereszten megtette – a mi dolgunk, hogy a Világosságot hirdessük, hogy Belé kapaszkodva éljük mindennapjainkat. A szentségi élet biztos kapaszkodó a kísértések ellenére való helytállásunknak.
„Amen.” Istenünk pecsétet tett szívünkre, az Övéi vagyunk. Jel vagyunk mások számára, küldetésünk van. A Miatyánk szavait ezért tartjuk hitelesnek, ezek a szavak mentén éljük meg életünket.
A szentmise sok szemponból különleges hely. A Miatyánk szempontjából is az, mert Jézus az Oltáriszentségben ad választ a Miatyánk fohászaira.
„Mi Atyánk!“ Jézus azért jött, hogy elvezessen minket a mennyei Atyához. Ő, Aki jelen van az Eukarisztiában, a szentáldozáskor a Kenyér vételével felemel minket Hozzá.
„Aki a mennyekben vagy“ Jézus a mennyből alászállott élő Kenyér. Hódolunk előtte, Urunknak valljuk. Amikor magunkba fogadjuk, a mennyország előízét kapjuk, mennyei találkozásnak leszünk részesei.
„Szenteltessék meg a Te neved“ Jézus életében a tanítása, gyógyítása során szentelődött meg az Atya neve. Amikor vérrel verejtékezett, mindent rábízott a mennyei Atya akaratára. Ezzel a gesztussal vérrel pecsételte az Eukarisztia hitelességét.
„Jöjjön el a Te Országod“ Az Úrfelmutatáskor az egész templom térdepel. Mi ránézünk az Isten Bárányára és megvalljuk, hogy nem vagyunk méltók az Ő fogadására. Dicsőítsük Őt, Aki a felemelt Király. „Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is“ Jézus magára vállalta megváltásunk feladatát, a mennyei Atya akaratát. Megvalósult értünk a nagy mű: az Isten táplálékul adja magát, és megment minket a kereszten.
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” Az Eukarisztia magába foglalja a győzelmes, a feltámadott Urat is. Ezért tud megtisztítani a mai nap terhétől, és erőt tud adni a holnap megéléséhez is.
„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” A szentáldozás éltető, de gyógyító szentség is. Jézus vételekor Isten megbocsátja a mi bocsánatos bűneinket. Megtisztít és „átsugároz” minket. Amíg lassan a sorban Jézus színe elé kerülünk, ez jelképezi azt a „zarándoklásunkat”, amit életünk során teszünk sokszor esve, majd felkelve, míg színe elé nem érkezünk. Jézus társul hozzánk, Ő fogja meg kezünket, állít fel minket botlásaink után. Ő emel fel bennünket.
„És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” Ha mi befogadjuk Jézust, Aki háromszor mondott ellen a sátánnak, majd a kereszten le is győzte azt, akkor biztosak lehetünk, hogy a gonosz léleknek nincs rajtunk hatalma. Jézus védettsége alatt állunk.
„Amen.” Úgy kell élnünk, hogy minden nap nyitottan álljunk Istenünk előtt. Ő ugyanis a jelen pillanatunk aktualitásába akar hozzánk belépni.
Hitoktatói találkozó
2017. április 29-én került sor az utolsó hitoktatói találkozóra ebben az iskolaévben. Az előadó dr. Farkas Zsolt atya, szőgyéni plébános volt, előadásának címe „Az extrémizmus, és annak megoldási lehetőségei a keresztény nevelésben”. Néhány gondolat az előadásból:
Az ember olyan lény, aki Isten szeretetében tud magára találni, és megnyugodni. Ha valamely ok folytán élete során szeretethiányban szenved, akkor más szeretetpótlékot keres magának az Istenen kívül. Ilyen szeretetpótlék lehet a mai fiatal számára a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozás. Ennek viszont lesz egy következménye: félresiklik az élete.
Ahhoz, hogy megértsük a szélsőséges csoportok mentalitását, nagyon pontosan ismernünk kell a történelmi hátterüket, melyben létrejöttek. Ha csak az extrémizmus fogalmát nézzük, jelenthet szélsőségest, kívülesőt, kereten kívülit. Ezen keretek alatt az európai kultúra kereteit kell értenünk. Egy olyan értékrendszert, mely elhagyja a keresztény erkölcsöt, mentalitást. A szélsőséges csoportok ideológiái nem tekintik elfogadhatónak a mi erkölcsi értékeinket. Kompromisszum nélkül vallják nézeteiket, melyek nem ritkán erőszakba is torkollhatnak.
Napjainkban már nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást ezekről a csoportokról, hiszen sajnos körbevesznek minket. Teljesen mindegy milyen alapokra épül az ideológiájuk, a végeredmény minden esetben a törvényes rend megbontása, az öntörvényű irányítás, az anarchia, majd a diktatúra. Sajnos Szlovákiában is számos csoportosulás létezik, melyek vagy politikai pártok, vagy egyesületek, mozgalmak, esetleg zenei irányzatok köré csoportosulnak. Szimbólumaik, öltözékük lehet számunkra árulkodók.
Tudnunk kell róluk, mert fiataljaink behálózására törekszenek. És fiataljaink sajnos kapcsolódnak is hozzájuk. Miért? Mert a családjaink krízisben vannak. Kamaszaink a középiskolás korban elhagyják a családi otthont, kikerülnek a család látótávolságából, és talán a szeretet-melegből is. „Boldogságpótló szerekhez” nyúlnak, melynek egyik fajtája a befogadó közösség, éppenséggel egy szélsőséges csoport. Egy olyan csoport, ahol alapfeltétel egy küzdősport eredményes gyakorlása, a fegyelem megtartása, a parancs teljesítése, az ideológiák kérdés nélküli elfogadása, és bármi áron való megvédése...
Mit tehetünk ellene? Keresztényként, Egyházunk tagjaként olyan közösséget kell alkotnunk, ahol a kamaszok is jól érezik magukat, ahol otthon vannak, befogadó közösség várja és szeretettel is veszi őket körül. Ha ezzel találkozik az egyén az Egyházban, nem lesz oka más közösségek felé irányulni, - mint például az extrém szélsőséges csoportok - hiszen a befogadó közegben jól fogja magát érezni, elfogadottá és befogadottá válik. Mutassunk fel ezért számukra vonzó alternatívákat: plébániai közösségeket, a Cserkész mozgalmat, programokat. Tudják ezekben felfedezni az igazi nemzeti és kulturális értékeket, kapcsolódási pontokat, szeretetközösséget.
Megjegyzések az új hittankönyvekkel kapcsolatban
Február utolsó hetében több médium is foglalkozott az új hittankönyvekkel, és ezekben a hírekben több pontatlanság is megjelent. Konkrétan: „Szlovákiában mindmáig nem volt egységes hittankönyv. Minden egyházmegye a saját tankönyvei és munkafüzetei alapján tanított.” Ebben az esetben valószínűleg félreértésről vagy pontatlan fogalmazásról van szó. Ez a helyzet a bársonyos forradalomtól a kilencvenes évek közepéig állt fenn. A Szlovák Püspökkari Konferencia egyes bizottságainak kialakulása után minden szakterületen elkezdődött az érdemi munka. A Kateketikai Bizottság akkori elnöke, Rudolf Baláž, besztercebányai megyéspüspök kezdeményezésére az említett bizottság tagjai nekifogtak az egységes hittankönyvek elkészítéséhez. A Püspökkari Konferencia pedig 1996. június 3-i nyitrai ülésén elfogadta az egész Szlovákiára érvényes kerettantervet. Hivatalosan tehát ettől az időponttól – immár tizenkilenc éve – egységesen folyik a hitoktatás az egész országban. A tankönyvekhez módszertani könyvek és munkafüzetek is készültek, ezek pedig folyamatosan magyarul is megjelentek. A fordítást és a kiadást a Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ biztosította.
A változás az iskolaügyi reform gyors bevezetése után következett be. Abban az időben a Katolikus Kateketikai és Pedagógiai Központ irányításával egy új szerkezetű tanmenet kísérleti jellegű tanítása volt folyamatban. Mivel az iskolaügyben bekövetkezett változásra azonnal reagálni kellett, a Püspökkari Konferencia döntése alapján új kerettanterv lépett érvénybe. Ehhez az említett Központ munkatársai módszertani könyvet és munkafüzetet is készítettek. (Tekintettel arra, hogy a reform folyamatosan került bevezetésre – tanévenként 2-2 osztályban –, ilyen tempóban készültek a módszertani könyvek is.) Ezeket terjedelmük és áruk miatt képtelenség volt magyarra lefordítani, így csupán a munkafüzetek fordítására és kiadására került sor. Megjegyzendő, hogy ez az új kerettanterv is egységes volt az egész országban.
Amire a megjelent hírek rá akartak mutatni, az valószínűleg az, hogy nem szokványos, hogy először jelenjen meg a módszertani könyv és a munkafüzet, és csak azután a tankönyv. Ezért látta a Püspökkari Konferencia elérkezettnek az időt, hogy a hittankönyvek is megírásra kerüljenek. Ez meg is történt, az említett hírekben közölt információk helyesek: a tankönyvek nyomdakész állapotban vannak. Mivel a végleges változatok (amihez hozzátartozik az egyházi jóváhagyás és a nyomdai előkészítés) csak az elmúlt év végén születtek meg, lehetetlen volt elérni, hogy a magyar fordítás is elkészüljön az új iskolaév kezdetére. A helyzet tehát az, hogy a szlovák iskolákban már az új tanévtől, a magyar tannyelvűekben pedig a 2016/2017-es tanévtől kezdve lesznek használhatók az új hittankönyvek. A fordítással és kiadással összefüggő tevékenységeket a Szlovák Püspökkari Konferencia Kateketikai és Iskolai Bizottságának Magyar Kateketikai Albizottsága koordinálja. Jelenleg öt évfolyam számára készül a fordítás, így minden remény megvan arra, hogy a szükséges határidőre elkészül az összes magyar hittankönyv.
Bogár Imre
Pozsonyi hitoktatói találkozó - 2015. február 28.
Gondolatok Bíró László püspök atya előadásaiból
A családról...
Korunk már-már elhiteti velünk, hogy nincsenek értékek, nincs értelme hűségről, szeretetről, házasságról, családról beszélni. Ferenc pápa talán éppen ezért szólt a hagyományos értékek mellett még a családokról szóló szinódus előtt.
A szentatya először is korunk társadalmát az ideiglenesség társadalmának nevezte, hiszen úgy tűnik, az emberek csak a pillanatnak élnek, és nem kívánnak elköteleződni. Téves felfogások születnek az örömről, mert azt összetévesztik az élvezetekkel, a birtoklással, az extremitásokkal. Pedig ezek az ideiglenes öröm-források csak a felszínen tudnak maradni, nem válnak belső boldogságunk részévé. Az igazi öröm a találkozásból születik. Abból a felismerésből, hogy „elfogadnak, megértenek, szeretve vagyok“. Ez a találkozás mindig személyes jellegű, személytől indul ki, és egy másik személyt szólít meg. Így alakulhat ki az állandóság kultúrája, melyben a személyes kapcsolatok, találkozások alakulnak ki az Isten felé, mások felé. Ebben a találkozásban van személyes odafigyelés és adakozó szeretet.
A másik probléma, hogy a leselejtezés társadalmát éljük, melyben könnyen felejthető az emlékezés és jövőkép, az idősek és a fiatalok egyaránt. Vissza kell fordulni a hagyományainkhoz, gyökereinkhez, beléjük kell kapaszkodnunk, hogy általuk a jövőt tudjuk építeni. Ennek a kincsnek az őrzői az idős emberek, akik hordozzák és átadják számunkra a hitet, megtanítanak minket imádkozni, beemelnek minket nemes örökségünkbe.
A családokról szóló szinódus a szentatya gondolatait fűzte tovább és mélyítette el a nemzedékek összetartozásának a gondolatát. A vitákat lezáró beszédben megfogalmazódott, hogy a családokat érintő körülmények nagyon összetettek, és megváltoztak korunkban. Ezért megértéssel kell fordulni minden probléma felé. Fel kell ismerni minden emberben az Isteni Ige elhintett magjait, hiszen az evangéliumi mag mindenkiben megvan. Az ítélkezés helyett meg kell becsülni bennük ezeket az értékeket. Tisztelettel kell rájuk tekinteni annak ellenére, ha már, vagy még nem tudják tükrözni Krisztus teljes szeretetét.
A szentatya szavai biztatóak, mert azt kéri tőlünk, hogy merjünk szembenézni a emberi valóságunkkal. Az Egyház bűnösökből áll, akiknek szükségük van a Megváltásra. Ez az Egyház Krisztus jegyese, és szélesre tárja kapuját a bűnbánatra. Nem szégyenkezik, és nem is mond le rólunk, hanem bátorít a Jegyesünkkel való mennyei találkozásra.
Mit tehetünk családjainkért, házasságainkért? Ferenc pápa erre is adott választ a szinódus után a hozzá fordulóknak. Kér minket, hogy ne torzítsuk el a házasság fogalmát, beszédünk legyen megfontolt, tiszta, tükrözze az Egyház tanítását; ne engedjük, hogy tudatunkban leértékelődjön a család, a házasság szentsége.
Legyünk mi is „időpazarlók“, ahogy Jézus is az volt. Jézus bőven adott időt mindenki számára, aki őt a nyomorúságával, bűnével, hiányosságával felkereste. Tette ezt azért, mert fontos volt számára a család, a szeretetben megélt emberi közösség. Legyen nekünk is gondunk embertársaink lelki sérülésének a gondozására.
A tanúságtétel, vagyis a hitelesen megélt házas- és családi élet a legjobb példája házasságok boldog megélésének. A tartós boldogságunk feltétele viszont, ha egyek maradunk az Atyával, ahogy Jézus tette. Kiüresítette önmagát, vagyis szétosztotta önmagát adakozó szeretetével.
Példaképünk a Szűz Anya legyen, akinek a hitét szemlélve formálódhat a mi hitünk is, és segíthet minket a „világra hozni Jézust”.
Baka Szilvia
